A hétköznapokon megszoktuk, hogy a piac a napi-heti bevásárlás színtere, ahol minden szükséges dolgot meg kell találnunk. Országszerte voltak azonban olyan piacok, ahol a speciális kínálat mindenhonnan vonzotta a kereskedőket, mert azon a vidéken a legjobb minőségű terményeket lehetett vásárolni. Ráadásul a kínálat is egyedülálló volt, hiszen a környék minden termelője megjelent a saját remekeivel. A budapesti kereskedők innen válogatták és hozták el a minőségi zöldség- és gyümölcsféléket az igényes fővárosi népség számára.

Az első budapesti pláza-szerű áruház történetét nagyon sokszor és nagyon jól megírták már, különösen a Háztájidesign blogot ajánlom a figyelmetekbe. Akkor én mit akarok a Corvinnal? Hát csak néhány kiegészítést teszek.

De még mennyire! Sőt azt hiszem, az igazi piaci élet ma már jócskán kiszorult a városközpontból. A Nagyvásárcsarnok 1897-ben szinte Budapest akkori mértani közepére épült és az ellátási funkciója is meghatározó volt. Ma idegenforgalmi látványosság lett a Parlament és a Gellért fürdő között. Az igazi gasztronómia a városszéle felé kezdődik…

A világon számos olyan étterem van, amelyről – lehetetlen helyzete miatt – nem is feltételeznénk nagyobb népszerűséget. Pedig alkalmi divatok, érdekességek, aktuális események sokszor létrehoztak már érdekes helyeket a szórakozás, a gasztronómia számára. Ilyen manapság a sok belvárosi „romkocsma”, melyeket a (más nagyvárosokban lebontandó, szinte lakhatatlan és senkinek sem kellő) romos házakban kialakítottak, s ez Budapest egyik fő vonzereje lett. Most bemutatok egy hasonlóan furcsa - de száztíz évvel ezelőtti képződményt.

Nagy utazásokkal, komoly kirándulás keretében nagyszerű vendéglők várták a családokat Zugligetben, Hűvösvölgyben vagy a Pálvölgyi barlangnál. De mi volt a házak között? Mi volt azokkal, akik nem akartak órákig kocsikázni egy korsó csapolt sörért és jóféle főtt-sült csülökért? Vajon hová jártak a polgárok Budán, a lakásuk közelében nyáron – külső-belső felüdülésük érdekében?

Rengeteget írtak már a legszebb kávéházunkról, a koráról és az ott járt művészekről -, de a háborús időszak kimaradt, pedig a címképen is látható, hogy az emberek a háború elején a NewYorkot feldíszítették és elárasztották. Most felidézek egy olyan művészt, aki csak rövidebb ideig került kapcsolatba a kávéházzal, de ezt nagyon érdekesen örökítette meg a rajzaiban. Moholy-Nagy László igazán egyedi körülmények között lett vendég, és igazán egyedi módon adott hírt erről az eseményről!

2011-ben a NewYork kávéház elnyerte „a világ legszebb kávéháza” kitüntető címet, megelőzve olyan történelmi helyeket, mint a velencei Caffe Florian, a bécsi Café Central, a prágai Café Imperial vagy a párizsi Café de la Paix. Ez nagyszerű dolog, és ismerjük a Kávéház százéves történetét, amivel erre a címre méltóvá vált. Csakhogy ebben a száznál több évben van 1-2 évtized, amit mindig átugrunk, mintha ezalatt a hely nem is létezett volna!
Ebben a rövid emlékezésben (posztban) csak azt szeretném feleleveníteni Nektek, hogy ki-mindenki járt a Hungária étteremben, alias New York kávéházban az érdekesebb emberek közül.

A modern magyar építőművészet egyik korai nagyszerű előfutára rögtön a világhírt szerezte meg számunkra. Torinóban 1911-ben olyan alkotást láthattak a jubileumi kiállítás látogatói, amely az egyik legemlékezetesebb épületként vonult be a Világkiállítások történetébe.

Rengeteg tehetséges hazai szakácsunk közül sokan jártak külföldön és terjesztették jó hírünket, de sokszor hiába igyekeztek mély nyomokat hagyni, ha például egy Nemzetközi Szakácsversenyen a 20-30 bennfentes (és konkurens) szakácson kívül más nem is látta-ízlelte főztjüket. Vannak azonban kivételek, akik akár évtizedekre is emlékezetessé tették (vendég)szereplésüket; olyan konyhákon, amelyek napi gyakorlatában helybéli ínyencek ezreit szolgálták ki szakácsaink ott töltött idejük alatt.

Krúdy Gyula a Práter u 11-ben (is) bérelt szobát, így végiglátogatta az utca híres és hírhedt vendéglőit egyaránt. Józsfevárosi élményeiről sokat írt novelláiban, például: „én darabidőre a Józsefvárosban ütöttem fel tanyámat, ahol rövidesen kedvemre és szívemnek való, vidám társaságok asztalához kerültem és életem, sorsom a bekövetkező irodalmi sikerek révén is elviselhetőbb lett a pillangóéletű, virágszagú és ábrándozásra hajlamos utcácskákban.”