Most sokan kérdezitek, mit keres a töltött káposzta a húsvéti asztalon. Hát Magyarország sok vidékén még a télutó és tavasz-hírnök szerepét jelentette, és a sonkák és tojások mellé bekerült az ünnepi menübe. A káposzta felbukkanása pedig sokezer éves a táplálkozás történetében, és a savanyítási eljárásokat is ismerték Kínában már 4000, a Római Birodalomban legalább 2500 éve. A „káposztás hús – a magyarok címere” azonban akkor vált a konyhánk talán legegyedibb történelmi emlékévé, amikor a törököktől tanult szárma, a töltike készítését a savanyított káposztával összeadva – a régi erdélyi kemencékben a világ egyik legfinomabb ételévé nemesítettük.

Pestet körbejárva bepillantunk abba a pezsgő polgári világba, amely ragyogó vendéglőkkel, és a belvárosi családokat is „nagyobb” utazásra serkentő erős vonzerővel rendelkezett. A budai kirándulások, a dél-pesti kalandozások mellett a jó halászlé, a lelkes és hozzáértő vendéglősök Újpestre és a Rákos-menti falvakba is csábították az embereket hétvégeken, hatalmas nyári kertjeikkel és remek konyháikkal.

A kivándorlás gondolata és egész problémája társadalmi kérdéssé nőtt Magyarországon az elmúlt száz év folyamán – egészen a mai napig. Természetes, hogy az egyszerű riportoktól a regényekig minden irodalmi formában is megjelent. Sőt, minden idők legtöbb nyelvre lefordított magyar regénye is ebbe a körbe tartozik. Néhány fontosabb művet szeretnék bemutatni a kivándorlás-történet színesítésére.

A Duna balpartján történik minden fontos dolog, a Parlament, a hivatalok itt vannak – de a legjobb szállodákat és vendéglőket is itt volt érdemes keresni a régmúltban. Ahogyan azonban más cikkekben már láttuk, túl felületes lenne bemutatni Pest kertvendéglőit egyszerre egy kis posztban, mivel csak sokszáz oldalas terjedelmű, könyvben férnének el - ezért tehát válogattam...

Kertvendéglő szempontjából ugyanis éppúgy, mint a lakosság száz év előtti szokásait, életmódját tekintve Pest legalább olyan sokféle, ahány kerület van a mai térképen. Egy rövid cikkben összefoglalni szinte lehetetlen – vagy olyan felszínesek és sablonosak maradunk, mint az összes hasonló témájú írások az elmúlt 50 évben (melyek mindig ugyanazt a 4-5 „híres” pesti vendéglőt mutatják). Pedig kertvendéglős szempontból egyediek és önállóak az alábbi városrészek:
- a pesti Dunapart (korzó, szállodák teraszai),
- a belváros bérházainak belső kertjében, a 4-5. emeletig érő fák alatt megbúvó kerthelyiségek,
- a Körutak és a Rákóczi út kávéházi teraszai,
- a 8-9-10. kerület iparosainak-polgárainak kocsmái és borozó-söröző kertjei,
- önmagában a Városliget egy vendéglátó-birodalom,
- és a külsőbb kerületek – Zugló, Kispest, Rákosszentmihály, Újpest, Pestlőrinc és Mátyásföld is kincseket rejtegettek régen a felüdülés szigeteiként.

Szavazás nincs, a rendelkezésre álló hely kevés – tehát döntöttem, és elsőként az iparos kerületek kertvendéglőiből mutatok be néhányat – remélem, a Kedves Olvasó megelégedésére.

A magyarországi múltat és történelmet ismerve hajlamosak vagyunk az egész kivándorlási históriánkat valamilyen könnyed és kellemes tényként kezelni. Még a „kitántorogtak Amerikába” kifejezésünk is azt sejteti, hogy ez igen könnyen ment. Reggel felébredt a család, és azt mondták, hogy na, jó idő van, csomagoljunk és menjünk… Miközben a legtöbben tudták, milyen óriási terhet vettek magukra!

A Kéményseprő cukorka, azaz a Negro elég aktuális ebben a náthás időszakban, de most sokkal kellemesebb dologról, a kertvendéglőkről akarok írni, merthogy nemsokára itt a tavasz, a nyár. Azt hiszem, hogy a kertvendéglők száma, sűrűsége alapján mindenképpen a Városliget lenne a győztes a fővárosi „kert-vendéglátási versenyben”. Bizonyos időszakokban pedig az egy kertre eső vendégek számában is az élre kerülne. Most, hogy a Városliget ilyen téren megszűnni látszik, emlékezzünk a szép évekre…

Korunk nagy kérdése a migránsok kezelése és az, hogy milyen emberek akarják elárasztani Európát. Eléggé háttérbe szorult – és főpolitikusaink kikérik maguknak – hogy a magyarság kivándorlásáról beszéljünk. Éppen ezért gondoltam, hogy a száz év előtti magyar (ki-el-be) vándorlást felidézzem. (A címben lévő ugráns szó azt jelzi, hogy nem mindenki többéves tervezés után változtat ekkorát az életén, csak alkalomadtán „beleugrik” a kalandba…) Ezt a szándékomat is természetesen néhány régi képeslap keltette fel, ahol jól látható a régi jelenség valódi képe.

Budapest "fényességéről", mindenkori világításáról már nagyon sokan és nagyon sokat írtak. Most nekem is egy, a közelmúltban a Budapest folyóirat decemberi számában megjelent cikkel kapcsolatban jutottak eszembe szép emlékek - és érdekes adalékok. A szerző, Gács János nagyszerűen összefoglalta azokat a "fénylő találmányokat", amelyek a Főváros világításával kapcsolatosak. Éppen 300 éve ugyanis annak, hogy Budapest vezetése rendeletben szabályozta, hogy napnyugta után tilos az utcákon gyertya, vagy lámpás nélkül tartózkodni.

A szenvedélyek történetét már nagyon sokan megírták, a dohányzásét különösen. A dohány kereskedelmével azonban eddig keveset foglalkoztunk. Valahogy természetes volt, hogy akinek kell, az mindig megtalálja valahol. Kezdetben kis trafikokban, majd az idő múlásával egyre több helyen, míg az utóbbi évtizedekben élelmiszer áruházaktól a benzinkutakig szinte mindenhol.

 A piacokat látva azt gondolom, hogy termékekből óriási a kínálat, ha az áruházakat is számítjuk, talán háromszorosa is lehet a valódi szükségletnek. Ebben kitűnő zöldségeket, gyümölcsöket és húsféléket is szép számmal lehet találni. A kérdés azonban az, hogy ha igazán jót akarunk, kitől vegyük - és őket hol, hogyan találjuk meg. Nagyon sokszor jártam már úgy, hogy ügyes rábeszélőtől vett remekül kinéző áru összerogyott, mire hazaértem, vagy mire felhasználtam.Sok családban még ma is úgy gondolják, hogy a „kofáktól” kell venni, mert ők az igazi letéteményesei a falusi-termelői minőségnek. Korábban már írtam arról, hogy kik is azok a „kofák” – ez tehát nem a holtbiztos megoldás.