A kivándorlás gondolata és egész problémája társadalmi kérdéssé nőtt Magyarországon az elmúlt száz év folyamán – egészen a mai napig. Természetes, hogy az egyszerű riportoktól a regényekig minden irodalmi formában is megjelent. Sőt, minden idők legtöbb nyelvre lefordított magyar regénye is ebbe a körbe tartozik. Néhány fontosabb művet szeretnék bemutatni a kivándorlás-történet színesítésére.
A mostani poszt címképén a Magyar Kivándorlók Otthona nevű intézmény látható (Bp., VIII. ker. Fiumei út 4.), amit az előző fejezetben már említettem. Ezt az elnevezést nagyon ellentmondásosnak tartom, hiszen a kivándorlók éppen a megszokott otthonukat hagyták el a jobb jövő reményében, és a regények zöme arról szól, mennyire nem találtak otthont az új országban, környezetben! Pedig kerestek! Persze mindig fontos volt valamiféle előkészítés: ha a család(fő) tudta, hová indulnak és abban az országban, városban van már olyan ismerős, esetleg rokon, aki előkészítheti az érkezésüket – akkor biztosabb volt a dolog. Az egyik fotón például látható, hogy 1946. május 19-én hogy fogadták egy izraeli kibuc (családok önkéntes gazdálkodási közössége) már ott élő tagjai a busszal érkező új kivándorlókat, azaz az új munkaerőket.
Az utazásokról, megérkezésekről, beilleszkedésről és beilleszkedni nem tudókról szólnak azok a regények, melyeket rendszerint személyesen, vagy rokonság révén érintett emberek írtak.
A Halászó macska utcája
Szüleim könyvtárában megvolt ez a könyv, tizenévesként belenéztem és nagyon érdekesnek találtam a történetet, csupán az izgalmas cselekménye és jó megfogalmazása miatt is. Persze én egy kis buta voltam akkoriban, különösen a világhírűvé vált magyar regény hazai kritikusait megismerve. Lektűrnek, ponyvának, ügyetlenkedésnek stb. titulálták és egyáltalán nem értették, hogyan fordíthatták le 18 nyelvre és az első évben, hogy adtak el belőle egymillió példányt! Miközben ma „nagy nemzeti íróink” 500 példányos könyve negyed áron sem kell senkinek.
A legjobb talán, ha mérvadó korabeli kritikát idézek, mérvadó forrásból. A Nyugat c. folyóirat 1936. évi 12. számában jelent meg Hevesi András recenziója a könyvről:
Földes Jolán regényének rögeszméje az emigráció, ebben a könyvben minden az emigrációt suttogja, gügyögi és harsogja. Az emigráns-sors, amely a valóságban egyenletesen oszlik meg a magánélet ezer tényezője között, ebben a könyvben egyeduralomra tör. De ez a rögeszme egyáltalában nem sivár és kietlen, hanem csupa aranyos derű, csupa megindító ellentét. Ez mindjárt az elején kiderül, mikor a Barabás-család Párisba érkezik, a Halászó macska utcájába. A rozoga munkásszállóban, amely mindvégig az emigráció jelképe marad, nyomban két aranyos bácsiba ütköznek. Az egyik Bardichinov bácsi, az egykori dúsgazdag bankár, aki a kommunizmus elől menekült Párisba, a másik Liiv bácsi, a litván matematikatanár, aki kommunista és a diktatúra elől menekült Litvániából. Nem bájos, nem megható, hogy a két ellenkező világnézetű hajótörött ugyanabban a szállodában köt ki és testi lelki barátságba kerül egymással? Néha nemzetgazdasági és filozófiai vitákat folytatnak, de ezekre nem kell odafigyelni, csak arra valók, hogy a barátságukat hangsúlyozzák. Bardichinov bácsi választékos úriember, finom, kissé kényeskedő szalontársalgó, mindig azt mondja: még három hónap, aztán mindenkit vendégül látok pétervári palotámban! Liiv bácsi ügyetlen, élhetetlen tudós. A végén, húszszor három hónap múlva Liiv bácsi fényesen kereső biztosító társasági matematikus lesz és ő tartja el az elöregedett Bardichinov bácsit. Aztán itt van még két orosz, Vaszja meg Fedor. Vaszja aranyos, Fedor nagyon rátarti, mert otthon gárdatiszt volt. Meg is bünteti a jóisten! Alkoholista csavargó lesz belőle. Itt van Maura herceg, a spanyol monarchista emigráns, aki elválaszthatatlan Cathrinától, a finn kommunistanőtől. Nem volna a világon semmi baj, ha az emberek megismernék egymást és kibeszélnék magukat egymással! Egyáltalán, rengeteg szereplője van ennek a regénynek, majdnem mind más nemzetiségű és mind derék ember, még a szélhámosnak is arany szíve van.
De legfontosabb a Barabás-család. Az öreg Barabás szűcsmester volt, most órabérért dolgozik, felesége mosónő. Idősebb lányuk, Annus ruhaszalonban dolgozik, Klári francia lesz és orvosnő, Jani, miután Párisban elvégezte a középiskolát, beiratkozik az Ecole Polytechnique-re, azt is elvégzi és némi keresés után állást kap Afrikában. (Zárójelben jegyzem meg, hogy aki párizsi regényt ír, annak illik tudni, mi a l'Ecole Polytechnique. Zárt számú főiskola, ahová minden huszadik pályázót vesznek fel és annak a kevés diáknak, akit felvesznek, nem kell állás után nézni, mert jövőjükről az állam gondoskodik.) Barabásné beteg lesz, de meggyógyul. Barabás Argentínában próbál szerencsét, egy légy megcsípi, de meggyógyul és visszatér a Halászó macska utcájába. A frankügy (budapesti frankhamisítási botrány) és a marseille-i merénylet után minden magyart szélnek eresztenek, de később mindenki visszamehet a munkahelyére. Valami sajátos párisi szegényszag árad a könyvből, amelyet persze enyhít a szerencsésen adagolt nagyvilágiság és itt-ott megcsillan valami a szegények szomorkás humorából és rezignációjából. Ez a könyv érdeme.
A könyv nagyon rövid élet-történetéből néhány epizód: Eleanor Roosevelt így fogalmazott: "Anna, Klári és Jani személyes ismerőseim. Annyira a szívemhez nőttek, hogy osztozom örömeikben, bánataikban és balsorsukban." De hogy miként kerülhetett egy magyar írónő regénye az akkori amerikai elnök feleségének kezébe? Földes Jolán 1936-ban első díjat nyert a londoni Pinker irodalmi ügynökség regénypályázatán ezzel a művével, melyet tizennyolc nyelvre fordítottak le és egy év alatt egymillió példányban kelt el világszerte. Párizsban a megjelenés napján 20.000 példányt adtak el belőle. További művei is nagy sikert arattak Európában és Amerikában is, több könyvéből film is készült, az egyik Marlene Dietrich főszereplésével. Ja, és a lényeg – ez az irodalmi díj majdnem akkora pénzösszeget hozott a szerzőnek, mint akkor a Nobel díj – hát ezért is sokan irigyelték.
A nagy sikerre jellemző, hogy megjelent Budapesten a Halászó Macska étterem (a Mussolini tér 4. számú házban, ez ma az Oktogon tér, és a helyiségben egy Orex ékszer- és órabolt van).
A képen látszik a párizsias hangulat - a háttérfestmény a regénybeli család otthona - és valószínű, hogy a regény sikere miatt a látogatók főként ezt a hangulatot keresték a teljes átéléshez, beleérzéshez. Itt Budapesten ez érthető. Azonban a könyvet a franciák is büszkén emlegetik, hisz róluk is szól, ezért Párizsban a mai napig is van Halászó macska étterem (10. rue Huchette, Paris, Panthéon). A franciákon kívül néha magyarok is érkeznek ebbe a kisvendéglőbe, ha van olyan magyar turista, aki egyáltalán hallott erről a nagysikerű regényről…
Pásztor Árpád regénye: New York
Híres írónk lehetne Pásztor Árpád is, hiszen a gyerekkori saját élményeiről szóló Muzi c. regényéből kapta az ihletet Móra Ferenc a Pál utcai fiúk megírására. A Muzi a Nemzeti Múzeum kertje volt, és itt összeverődött egy gyerekcsapat, a regény az ő kalandjaikról szól. Az 1922-ben megjelent emigráns-regénye, a New York című bemutatásához ismét a Nyugat folyóirat kritikáját hívom segítségül. Halász Gyula azt írta az 1922/2. számban, hogy: „Vegyes érzésekkel, de egyre élénkülő érdeklődéssel olvastam a regényt, amelynek belső melege és feszítő ereje kezdettől végig fokozódik. Kezdetben leküzdhetetlen idegenkedésemen, sőt idegességemen itt-ott felülkerekedett a szerző megvesztegető meseszövése. Mi tagadás, a New York minden realitása és fájó aktualitása mellett egy romantikus mese. Ez a finom meseszál - a magyar festő és a bánatos amerikai asszony romantikus szerelme - tartja össze a regény mindvégig izgalmas cselekvényét.
A világháború után tengerentúlra vándorló magyar festő szélmalomharca a nemesebb művészet iránt érzéketlen Amerikával, az Olympic (ld. a sorozat 1.0 posztját) fedélzetén kezdődik. A fogcsikorgató eltökéléssel gazdagságra vágyó Ungvári iránt itt még nem sikerül fölmelegednünk. Nem érzünk valami nagy fölháborodást, amikor a hatalmas Mc Cormick szenátor összetépi a róla festett képet, és egy jó tanáccsal fizeti ki honfitársunkat: «Sohase úgy fesse le az embereket, mint ahogy maga akarja, hanem mindig úgy, ahogy ők akarják!» Nem hiszünk a fiatal Ungvári tehetségében, hiába bizonygatja a szerző, hogy képei ott lógnak a Szépművészeti Múzeumban. Ahogy érez, ahogy gondolkodik, ahogy lázong és irigykedik: azt tartjuk, megérdemli sorsát. Ez a sors pedig keserves megpróbáltatások (inkább lelki, mint anyagi küzdelmek) megalázó útján halad fölfelé. Fölfelé a milliókhoz, és lefelé a művészet prostituálásához. Sok művészi próbálkozás és csalódás után Ungvári, a főhős megsebzett szívvel, alázatosan tér vissza és borul le ismét az egyetlen, édes asszony előtt, akinek van szíve. Talán legerőteljesebb a befejezés, amikor Ungvári hajóra száll, búcsút vesz a „rohanó, győztes, álmokat eltipró Várostól” - a várostól, ahol pénzt lehet keresni, de szívet találni nagyon nehéz…. A New York-nak is óriási sikere lesz.”
A kritikus jóslata azonban nem vált be. A 90 eltelt év alatt ez a regény nem jutott a csúcsig, a mai irodalmárok és olvasók sohasem hallottak róla, és talán nem is bánják.
Körmendi Ferenc: A budapesti kaland
Valószínűleg nem kellene minősítenem, de talán a legjobb emigráns-regény, amit valaha olvastam. Így gondolták ezt a megjelenésekor is a nemzetközi kritikusok és elemzők.
Az Életrajzi Lexikon szerint Körmendi Ferenc (Bp., 1900. – Bethesda, Maryland, USA, 1972.) író. Jogot végzett a budapesti egyetemen (1922). 1919-1922 között a Magyarság c. lapban jelentek meg zenekritikái, majd A Hét c. lap társszerkesztője volt. Évekig, mint tisztviselő dolgozott, majd 1932-ben a Budapesti kaland c. regényével megnyerte három angol könyvkiadó nemzetközi regénypályázatát. A regényt huszonöt nyelvre fordították le. 1939-ben Londonba költözött és 1946-ig az angol rádió magyar osztályának volt munkatársa. 1946-tól Washingtonban élt, ahol az Amerika Hangja nevű rádiónak dolgozott. Sikere máig tartó, legalábbis külföldön. Az Il Giornale című napilap felfedezésnek nevezte Körmendi Ferenc regényét: " Íme Körmendi Ferenc, a magyar Moravia": az Il Giornale az olasz irodalom neves képviselőjéhez, Alberto Moraviához (1907-1990) hasonlította Körmendit, akinek regényét 2010-ben ott újra megjelentette a Bompiani kiadó.
A történet máig hatóan valódi és sokak álmaiban élő: a magyar emigráns sok hányattatás után megismerkedik egy gazdag és csinos nővel, együtt mennek annak dél-afrikai birtokára. A róla szóló újsághírből értesülnek régi budapesti osztálytársai a sikerről, és a pénzosztogatás reményében levélben megkeresik s hazahívják a főhőst. Hazajön a feleségével, és az itthon töltött időről és átélt élményekről szól a regény.
Makai Péter Kristóf könyvismertetőjét idézem, mert nagyszerűen összefoglalta a regény lényegét:
Bár nagyon távolinak tűnhet nekünk a ’30-as évek világa, sajnos rá kell ébrednünk, hogy Körmendi ecsetvonásai ugyanazt a kicsinyes, nyerészkedő emberekből álló magyar társadalmat, ugyanazt a megalázkodó, számító és belterjes magyar mentalitást rajzolja meg, amely még ma is sajátunké. Ugyanazok a pozícióharcok, ugyanaz a kisszerűség, mintha nem is hetven évvel, de legfeljebb hét évvel ezelőtt született volna a mű. Ez nem az a regény, mely igazi, magyarságára büszke hazafit nevel az egyszeri honpolgárból, ami jól is van. Mert mindig kellene, hogy legyen egy, a Körmendiéhez hasonló, az önkritikától sem mentes, cinikus hangú és szemléletmódú alkotó, aki rámutat arra, kik is vagyunk valójában. Még ha felháborító is.
Hát ez a legtöbb idegen nyelvre lefordított magyar regény – amely nem hogy kimaradt a hazai tananyagokból, de amelyről az irodalombarátok és ún. szakemberek döntő többsége soha nem is hallott.
Végül a részletes bemutatás, ismertetés helyett csak megemlítem, hogy emigráns-krónikáink és irodalmunk még számos nagyszerű művel büszkélkedhet. Kezembe került például egy 1922-ben megjelent ifjúsági regény, Balázs Sándor könyve: A kivándorló fiú. A főhős bankigazgató papája öngyilkos lett sikkasztásai miatt, s a teljesen elszegényedett családnak ezért kellett emigrálnia.
A könyv nem egy irodalmi remekmű, csak azt jelzi, hogy a múlt század első felében a magyarok emigrálási hulláma olyan mélyen beitta magát a mindennapi életbe, hogy természetesen a művészeteket és az irodalmat is felkavarta. A magyar történelem dúskált az olyan eseményekben, melyek az ország elhagyására késztettek tömegeket. Sokat fejlődtünk – még ma is itt tartunk.
Zárásként egy sikeres dalt hallgassatok meg, nem csak a jó előadás miatt, hanem a mai, 2016-ban (újra) aktuális szövegek miatt is: a Kistehén együttes Fábry-műsorban előadott dala, Erdős Virág szerzeménye arról, hogy az emigrálni készülő fiatal ma mit vinne magával, amit nagyon sajnál itt hagyni, pláne véglegesen…
Az ebben a posztban (miként a blog többi írásában is) látható illusztrációk a személyes, eredeti darabokat tartalmazó gyűjteményemből származnak.
