Ha manapság nosztalgiáról és vendéglátásról esik szó, elsőként jut eszünkbe Óbuda. Ide nagyon érdemes volt „kijönni” és jócskán lehetett válogatni a különböző kisvendéglők között. Többségük a család lakóházának egyik szobájából kialakított étkezde volt, és ha az udvart rendbe tették, kiraktak néhány asztalt kockás terítővel és székekkel – ez volt a kerthelyiség.

Óbuda azonban sokkal nagyobb és több volt, mint gondolnánk. A kerület mai felosztása szerint a következő – hajdan önálló karakterű – részekből áll: Aranyhegy-Ürömhegy-Péterhegy; Aquincum; Békásmegyer; Csillaghegy; Csúcshegy; Harsánylejtő; Hármashatárhegy; Kaszásdűlő; Mocsárosdűlő; Óbuda; Óbuda hegyvidéke; Óbudai (Hajógyári) sziget; Rómaifürdő; Solymárvölgy; Újlak egy része. Hát ezek bármelyikének száz év előtti kertvendéglőiről hosszú oldalakat lehetne regélni és képeket mutogatni, hiszen mindegyik kedvelt kirándulóhely volt. Hajdan egy család, vagy társaság kirándulása azt jelentette, hogy vasárnap reggel felkerekedtek, néhány villamossal kibumliztak Óbudára vagy Csillaghegyre, ott bevetették magukat a kertvendéglőbe. Jókat ettek és ittak, esetleg kugliztak, majd délután összeszedték a gyerekeket és elindultak hazafelé.

A „Klasszikus” Óbuda

A „klasszikus” Óbuda belső részeinek romantikájából néhány elszigetelt helyen még ma is kaphatunk ízelítőt. Feleségemmel a 70-es években bejártuk a bontás előtti utcákat, boroztunk olyan kiskocsmákban, ahol már kikapcsolták a villanyt és a következő hétre kellett kiüríteni a helyiségeket a bulldózerek előtt. (Nagyon ostoba voltam, hogy nem csináltam akkor fotókat!) Sajnos a legtöbb rozoga, egészségtelen kis épületért nem volt kár, de közöttük és a helyükön álló tízemeletesek között lett volna még másfajta átmenet…

A régi kertvendéglői hangulatok bemutatására a rendelkezésre álló temérdek kép közül kiválasztottam néhányat – mindenféle logika nélkül, csupán a sokféleség érzékeltetése miatt. Az egyik a Szőlő u. 42-ben volt, Weinper kertnek hívták, ma a Zöld kapu étterem van a helyén. A Pacsirtamező utca és Bécsi út közötti részen már a 30-as években megindult a bontás, modern, 4-6 lakásos házak épültek a környéken – és közöttük megmaradt a több mint száz éve alapított kert - árnyat adó gesztenyefák tövében.


Másik kedvenc képem Kuti István „A hajóállomáshoz” nevű vendéglőjét ábrázolja (Lásd a címképen). Az Óbudai (hivatalos) hajóállomás a mai Kolosy téri piac magasságában lehetett, és a kikötővel szemben, a Rupp Imre u. 17-ben (most Árpád fejedelem útja) állt a vendéglő. Kuti úr a „minden időben friss halászlé és rántotthal” mellé esténként zene-hangversenyt is ígért – és a legendák szerint a legnevesebb cigányzenekarok miatt sokan és gyakran kihajóztak, vagy villamosoztak a belvárosból is – a helyi közönség mellett. A fotón az egyik kapufélfánál Kuti úr áll a kutyájával, a másik oldalon felesége várja a vendégeket.

Egy utcával beljebb, a Lajos utca 33-ban volt az évszázados eredetű, és még a mai napig működő Tiroli vendéglő. 1907-ben Kégl János alapította. Őt sokan követték, például 1916-tól az a Kása Géza, akinek korábban a Szent István körút elején nagy és népszerű vendéglője volt. A helyiséget többször bővítették a szomszédos üzlethelyiséggel, ma már kb. 100-150 férőhelyes lett. A nevéhez illően osztrák és német ételspecialitásokat kínálnak. Egy időben sok népszerű, ismert ember látogatta az éttermet, pl. Ruttkai Éva, Déri János, Bessenyei Ferenc, Csurka István, Mándi Iván. (A bemutatott családi fotón is fiatal irodalmárok vannak, de a tulajdonosból nem tudtam neveket kicsikarni.) Számomra a legkülönösebb esemény kapcsolódik a Tirolihoz – 1968 októberében itt tartottuk az esküvői lakománkat – feleségemmel és 2 tanúnkkal – ennyire tellett az akkori jövedelmünkből. (Viszont azóta is nagyszerűen együtt vagyunk – tehát a sokmilliós lakoma nem szükséges feltétele a tartós házasságnak!)

Ha a Lajos utcából átmegyünk a Bécsi útra, a mára felújított részen volt régen Rábl József „A vén szederfához” címzett vendéglője. A Bécsi út 52. számú házban és a közelében most számos új vendéglő, söröző, cukrászda működik – de egy sincs olyan, ahol a hentes-mészáros gazda a saját friss húsaiból készítené az ételeket - ez volt ugyanis Rábl úr fő vonzereje a 100 év előtti világban. A korabeli hirdetésében is hangsúlyozta, hogy

„A vén szederfához - Rábl József mészáros és hentes vendéglője, III. ker. Bécsi-út 52. Saját vágású elsőrendű húsok, becsületes adagok, természetes jó borok. Egyesületek és társaságok számára alkalmas helyiségek. Kellemes kerthelyiség. Olcsó árak. Tréfás zene és ének előadások.”

Első benyomásom a hirdetésről az, hogy az egyszerű szavak, tények sokkal meggyőzőbbek, mint a mai, fantáziátlan vendéglős hirdetések a nagyzolásokkal és túlzásokkal, akciózással és „torkos csütörtökökkel” – ezek miatt végül nagy csalódásokkal…
A harmincas években Buruczky József vette meg a helyiséget, aki a kép közepén látható sötét öltönyben és nyakkendővel. Kibővítette a kertet és Makrapipa vendéglő néven folytatta az üzletet. A vendégeket mindennapi szalon zenével csábítgatta, és biztosan a kitűnő konyhával, remek ételekkel is.

A Bécsi úton tovább menve böngésszünk még Óbuda vendéglős-kiskocsmás múltjában. Az Asszonyvár, később Aranybárány vendéglőre az idősebbek közül még többen emlékezhetnek. A Bécsi út 86. számú ház (a Nagyszombat utca sarkán) kivételesen ma is ugyanúgy áll, mint régen, csak éppen kínai vendéglő van a hajdaniak helyén. Pedig a régi kocsmát még 1885-ben alapította Singer Gyula, majd több tulajdonos következett. Egyikük Kudelka Dávid volt, aki rokona lehetett a híres bűnesetben, Ledererné által megölt és feldarabolt Kudelkának? Nem tudjuk, de a kocsma ettől még működött.

1928-ban Édes Jánosné vette át az üzlet vezetését, őt követte 1930-ban Szobel Sándorné, 1931-ben pedig férje, Szobel Sándor. Az ő hirdetéséből tudjuk, hogy fő attrakciója a „híres erdélyi flekken és fatányéros” volt, de naponta friss „élő halból készült magyaros halászlét” is kínált vendégeinek. A szórakoztatásról „elsőrangú cigányzene” gondoskodott. A 72-es villamos megállójával dicsekedő vendéglőben havonta találkoztak a Szatmármegyeiek, vagyis az onnan Budapestre került emberek. 1936-ban Virág Kálmán lett a tulajdonos, ő adta a vendéglőnek az Arany Bárány nevet. A régi épület miatt úgy hirdetett, hogy „Bombabiztos hely! Méteres falak!” jelentik a biztonságot. Vajon a féktelen mulatozásra gondolt? Mert akkor a háború még messze volt… Virág úr is remek halászlét és halkülönlegességeket kínált, de közben haladt a korral is – 1939-ben már a vendéglőben minden este modernebb zene volt: „Szalon duo – Slager jazz számokat és a magyar dalköltők legszebb nótáit játsszák”!

Óbuda mára egyik legnépszerűbb vendéglője a Kéhli. És talán az egyetlen, amely valóban a régi óbudai hangulatot őrizte meg – élesztette újjá az utókor számára, élhető és élvezhető formában. Ez nem csupán a külsőségeket jelenti, mert korabeli díszleteket sokan tudnak, vagy legalább is próbálnak varázsolni a modern világ falai közé. A Kéhliben azonban olyan a hangulat, amelyben még Krúdy Gyula is jól érezné magát, ha valamilyen csoda folytán visszatérne törzsasztalához. És hát a kert! Gyönyörű, amilyen sohasem volt Krúdy idejében. Ő csak az ajtó elé kitett kis asztalkánál üldögélhetett meleg nyári estéken és figyelte a Mókus utca lankadó forgalmát. A belső kert ma igényesen megformált remek vacsorázó hely a hatalmas gesztenyefák alatt, szinte összenőve az étterem többi helyiségével. A teljes múltidézéshez persze az ételek minősége és milyensége is szorosan kapcsolódik – erről csaknem 30 éve Gál B. Eduárd főszakács és csapata gondoskodik.

Mindez csak azért említésre méltó, mert egy szenvedélyes, művészlelkű és megszállott vendéglátós érdeme, aki már 40 évvel ezelőtt a visszahozandó régi óbudai hangulatról álmodott – és mindenét arra tette fel, hogy ez meg is valósuljon. Cecei Horváth Tibor néhány éve eltávozott közülünk, de a gyerekei által vezetett étterem tökéletesen viszi tovább a „Krúdys - Óbudás” hagyatékot. (Tiborról és a vele alapított Szindbád Ínyeskör rendkívül eseménydús történetéről majd egy másik írásban fogok beszámolni!) Azt azért nézzük meg, hogyan vette át a HÍD vendéglőt Tibor, mielőtt a mai csodákat megteremtette volna:

A Kéhliről – többek között – egy olyan képet is mutatok, melyet Dámosy Géza barátom rajzolt. Hozzá kapcsolódik egy rendkívüli Óbuda-élményem is: Gézával, nővérével és az én feleségemmel vacsoráztunk a Kéhliben (a 90-es évek elején), fantasztikusan finom ételeket kaptunk, majd Cecei Tibor különleges ajándékkal lepett meg. A kapu előtt álló konflisba (egylovas kocsi) ültetett minket, és így búcsúzott el tőlünk. A kocsival a nyári estében végigdöcögtünk Óbudán, át a Margit hídon, végig a Nagykörúton és az Andrássy úton – sok-sok meglepett ember csodálkozásától kísérve egészen az Operaházig (Gézáék a Dalszínház utcában laktak). Azt hiszem, az óbudai romantikus hangulat ilyen betetőzése életre szóló élmény lenne bárki másnak is…

A poszt szövege szerzői jogvédelem alatt áll. Az itt szereplő képek eredeti példányai a szerző tulajdonában vannak!!!