Pestet körbejárva bepillantunk abba a pezsgő polgári világba, amely ragyogó vendéglőkkel, és a belvárosi családokat is „nagyobb” utazásra serkentő erős vonzerővel rendelkezett. A budai kirándulások, a dél-pesti kalandozások mellett a jó halászlé, a lelkes és hozzáértő vendéglősök Újpestre és a Rákos-menti falvakba is csábították az embereket hétvégeken, hatalmas nyári kertjeikkel és remek konyháikkal.

A cikksorozatban megszokott „kór” ismét nyomasztó szűkítést eredményezett, ezért teljesen szubjektív módon válogattam az információkból és a vendéglőkhöz tartozó képekből. Remélem, azért sikerül érzékeltetni azt a bőséget, szakmai hozzáértést és a sok száz embert vonzó népszerűséget, mely a nyári külvárosi, itt újpesti kertvendéglők hatalmas tereit és rengeteg szabad asztalát hétről-hétre megtöltötte.

Manapság nagyon sokan elsiratják ezt a hajdani „népkert” hangulatot és a legendás vendéglőket is. Eltűntek - ezt tudomásul kell vennünk, hiszen a bemutatandó helyek mai utódai vagy reménytelen romhalmazok, vagy (az arra járók szerint) lepukkant kocsmák, büfék lettek. Ami igazán hiányzik: nem is elsősorban a pénz, hanem az a lelkes és szakma-imádó vendéglős, aki régen is, ma is megteremti egy vendéglátóhely szellemét, arculatát és hírnevét.

Illik halászcsárda

Az én generációm mindenképpen, de a sokkal fiatalabbak is e kerületről csak gyárakra, füstös kéményű, esetleg bűzlő (bőr-, vegyi-) üzemekre gondolnak. Pedig Újpestnek volt Duna-parti „élete” halászokkal, csárdákkal, hajóállomással és kirándulókkal, sőt volt-van egy Népszigete (Szúnyog szigete) is. A gyári környezet miatt igaz, hogy egyszerűbb emberek, munkások és kistisztviselők adták a vendéglők látogatóinak zömét, de esküvőkön, vagy nagyobb ünnepeken természetesen a „magasabb rangúak” is megjelentek. Amíg sok gyár volt a környéken, addig ezek a cégek csónakházakat, weekend telepeket is fenntartottak a szigeten, dolgozóik részére.

Máig egyik legismertebb - kirándulóhelyként is emlegetett – kerthelyiség volt nyaranta a népszigeti Illik csárda. A Szúnyog néven is ismert sziget (valójában ma már félsziget) két kerület határán van, talán ezért nem tekinti senki magát igazi gazdájának, pedig a hajdani vonzereje - vízpart, megközelíthetőség stb. - ma is ugyanolyan. Illik Viktor halászmester azonban időben felismerte a sziget jelentőségét és itt „vetett horgonyt” - az egész hosszú magyarországi Duna-szakasz közül ezt tartva legmegfelelőbbnek.

Illik Viktor halászmester

A legnagyobb halválasztéka volt, ugyanis aDunán az Esztergom és Halimba közötti kb. 15 km-es folyamrész halászati jogát bérelte és nagykereskedőként az ott kifogott halakat több helyen árusította. Központi telephelye a Dunasor 1. alatt volt, de Esztergomban, illetve döntően az újpesti piacon is felkereshették üzletét a polgárok és a vendéglősök egyaránt. A Fővám téri Nagycsarnokban nem kapott helyet, mert azt a Singhoffer (alsó Duna-szakasz) és a Zimmer (Balaton) cégek a megnyitás óta uralták. Az „Illik halászmester” feliratú uszályaival azonban minden hajós rendszeresen találkozott a Főváros és Párkány között járva.

Illik Viktor 1891-ben született Barcson, halászcsaládban, tehát volt honnan tanulnia a mesterséget. Az első világháborúban a hadtápnál szolgált, egy eltévedt repeszdarab mégis megsebesítette – a jobb szemével többé nem látott. A háború után Budapestre költözött és a Dunán bérelt halászati területével, illetve halkereskedéssel foglalkozott. 100%-os hadirokkantként vendéglősi engedélyt is könnyen kapott és a húszas évek elején nyitotta meg népszigeti halászcsárdáját. Az iparos testület szerint a nyitás után 10 évvel a csárdában már 40 embert foglalkoztatott (a halászatnál és az uszályoknál további 30 alkalmazottja volt).

F. Mihály vendéglős emlékezéseiből (riport) tudom a következőket:

Volt még egy nagy üzlet, ami a Szúnyog-szigeten volt, utána Népszigetnek hívták. A tulajdonosa egy nagyon ügyes vendéglős volt. A sziget csücskén csinált egy nyári vendéglőt, még komppal is át lehetett menni hozzá. Ott egy hétvégén akár száz lány is dolgozott. Ők pucolták a halat, a krumplit, gyúrták a tésztát, előkészítettek mindent. Reggel bementek, és ezek a lányok, akik reggel tésztát gyúrtak - később felszolgáltak, helyesebben az egyik fele fölszolgált, a másik fele pedig a konyhában segített, vagy tálalt; tálcával hordták ki a halászlét, rántott halat és a túrós csuszát. És nem kellett rá várni. Illik Halászcsárda volt a neve. Ott voltak a bárkák, oda vitték a halászok a friss halat. Hát ma már ilyen nincs.

A képen jól látszik a fotózáshoz összegyűlt személyzet, szinte megtöltik a vendéglőt.

Illik mester nagyszerű vállalkozást épített fel, ebből jól is élt. Budapest IV. és XV. kerületének, azaz Újpestnek és Rákospalotának a találkozásánál volt egyszer egy nagyon ismert és elegáns Villasor. Az Illik vendéglős család háza az egyik legszebb volt a Vécsey utcában: a 98-as számú villa.

A vonzerő

Mitől lett olyan népszerű ez a vendéglő, hogy szinte „a világ végéről” is felkeresték az emberek? Hát elsősorban a halászmestertől, aki szinte sohasem bízta másra a halászlé főzését - biztosan ezt is még Barcson tanulta. A friss halat (ennél frissebb sehol sem volt, hiszen a vendéglő mellett a Dunán kikötött bárkákból a főzés előtt vették ki őket) a „lányok” megtisztították, de csak Illik úr vághatta-szeletelhette fel. Ő fűszerezte, a Dunából merített vízben a szabadtűz fölé tett bográcsokban főzte. Hétvégeken egyszerre 4-5 bográcsban is főtt a hallé, hogy ne kelljen rá sokáig várni. A jelesebb példányokat még felbontani sem engedte másnak, mint pl. az első képen látható hatalmas harcsa esetében. Ez akkoriban is már ritkaság lehetett, hiszen még „reklám” képeslapot is csináltatott belőle.

A másik vonzerő az egyszerűség, természetesség volt. A „hétköznapi” emberek: munkások és polgárok egyaránt szívesen kirándultak, a romantikus csónakos átkelés a Dunán a gyerekeknek önálló program lehetett (az Illik csárda saját ladikja szállította az újpesti partról a vendégeket). A kert döngölt földes padlóján nem billegtek a székek-padok-asztalok, mert rögzítve voltak. Csak a folyó felé benyúló étkező terasz kapott hajópadló borítást, hiszen az egész „szerkezetet” fából ácsolták - és itt volt legnehezebb helyet kapni.

A harmadik fő vonzerő a cigányzenekar lehetett, hiszen sok üdvözlőkártyán, képeslapon megemlítik a vendégek a „jól mulattunk a zenénél” élményüket. Dulli Lakatos Gyuszi cigányprímás tíz tagú, „teljes” zenekarában már a prímás legnagyobb fia is játszott egész nyáron és sok éven keresztül. Ez ritka volt, mert a nagyzenekarok sokszor átszerződtek az új idényre egy új helyre. Illik úr azonban előrelátó volt: a téli idényre is talált munkát a zenekarának Flór Ferenc halászcsárda-vendéglőjében (Újpest, Váci út 4.), akinek a friss halat is ők szállították.

A sok egyéb mellett volt egy érdekessége az Illik csárdának: a törzsasztala. A bográcsos főzőhely mögött ültette le a mester a kedves vendégeit és „Betyár asztalnak” nevezte a „szeparét”. Alul vastag hajóslánccal volt körbekerítve és oldalt is csüngtek a láncok. Ahogy a képeslap küldője jelezte barátnőjének (Lipták Zsófinak Békéscsabára): „El akartunk innen vinni emléket (neked) s még az evőeszköz is az asztalhoz van láncolva. Csók Ili”.

A vonzerő bizonyítékaként bemutatok majd egy képet a teljesen zsúfolt kerthelyiségről is. Ez minden vendéglős álma – ha van megfelelő személyzete! Nagyszerűen látszik a csárda nyüzsgő élete a tömegben előretörő pincérekkel, az új söröshordót cipelő csapossal és a fényképészre felfigyelő összes vendéggel. Több kommentálója a fotót kiemelkedő alkalomhoz kapcsolta, de én „rendes” nyári vasárnapnak hiszem, mert az egyik szórakozó társaság tagja ezen a lapon írt Makóra, Antal Miklósnénak egy nagyon jópofa saját versikét:
„Illik nem illik, ez az Illik nekünk pompásan illik, mivel azonban mégis csak úgy illik, az otthoniakra is gondol a társaság: Irénke (ezt én írtam!).”

A vendégek

Érdekes egy kis körképet adni az Illik csárda vendégeiről is, hiszen ez jelzi a csárda valódi népszerűségét. Sokan írtak róla és megemlékeztek az itt töltött időkről. Az egyik emlékező például Földi Pálné, egy belvárosban lakó polgárcsalád tagja, aki gyerekkori emlékként idézte fel a helyet:

A családdal sokat jártunk kirándulni, például a Hármashatár-hegyre, Zebegénybe, Siófokra, Nógrádverőcére, Pünkösdfürdőre. Volt, amikor apám nem jött, csak a nagymama, sőt a nagycsalád. Többször voltunk a Szúnyog-szigeti Illik csárdában halászlét enni. Az nagyon tetszett nekem, mert mentünk egy darabig villamoson, valahol a Váci úton, aztán kimentünk a Duna-partra, csónakba ültünk, az Illik csónakba, és az átvitt minket a Dunán a szigetre. Ott sétáltunk, leültünk ebédelni, ettünk-ittunk.

Tehát a Szúnyog sziget már a nagyobb kirándulások közé tartozott, és méltó társa volt az egészen ismert, akár budai  helyeknek is.

Az Illik halászcsárdából nagyon sokan küldtek képeslapokat az otthon maradt szeretteiknek, ismerőseiknek, s a legtöbben kis piszkálásként megjegyezték, hogy „de jó lenne, ha itt lennél”… A címzettekből és esetenként a szövegből adok most kis ízelítőt:
- Szabó Irénke úrleánynak, Budapest, Soroksári út;
- Antal Sándor úr, tisztviselő, Csepel, Weiss Manfréd gyártelep: „Egy tál halászlé mellett is szeretettel gondol Önre” – és következik 9 aláírás, biztos a munkatársak, a beosztottak;
- Szemere János úrnak, Pest-Erzsébet;
- Dallos József postamester úrnak, Szegi (Zemplén megye), a lap küldője a saját címét is megírta (ahonnan kirándult a Népszigetre): P. Ferenc, Szentistván telep, Budakalász;
- Lipták Zsófia úrleánynak, Békéscsaba (ld. fent: a „láncos” asztalnál);
- Papp Marianna nagyságos úrleánynak, Túrkeve: „Motoros kirándulás után itt ülünk, és mindig magára gondol kézcsókkal Laci”;
- Tisztelendő Dr Weiszkopf Arthur rabbi úrnak Ruzsomberok (Rózsahegy a szlovák Tátrában) „Kann Lacival mulatunk, rád gondolunk Anyád; Csókol Apád” és még sok aláírás;
- Herrn Haus E. Hagen, Bad-Schallerbach – Ober-Donau.

A vendégkör természetesen alkalmi és állandó társaságok, egyesületek tagjaiból is állt. Például a halászcsárdában volt a „TURUL” Szövetség evezős szakosztályának találkozóhelye is, hisz ide és innen nagyon jól tudtak evezni a fiatalok. A radikális egyetemi ifjak számára nyomtatott képeslapokra a halászmester egy versikét is költött:

Itt a világ közepe. Ide vándor gyere be.
Friss halászlé vár és jó bor,
Ne menj tovább kedves sógor.
Halász vagyok és nem piktor, a
Nevem meg Illik Viktor.
Ha panaszod van, szólj gazdának,
Hogy ha ízlett - mond el másnak.

A jobboldali ifjakat talán kiegyensúlyozta az Újpest labdarugó csapata és a szurkolóik, akik nyaranta sokszor itt ünnepelték a győztes meccseiket (mert akkor még voltak ilyenek). Az egyik érdekes vendégük pedig az újpesti Berda József költő volt, aki rendes megszokott öltözékében – rövidnadrág és hátizsák – itt tudott legjobban „elvegyülni a tömegben”. A vagabund költőt Illik halászmester mindig szeretettel és természetesen egy jó adag halászlével fogadta, pedig Berda néha kritizálta is a bográcsost. Ő ugyanis nem csak verset írni és enni tudott, hanem főzni is. Például a híres Berda-pörkölt négyféle kövér húsból készült. (A sertés, birka, liba és ökörhúst négyféle borban, sok hagymával, erős pirospaprikával főzték puhára. Ezután a húsokat összekeverték és kenyérrel meg házi savanyúsággal fogyasztották.)

Ezt a tudását persze nem a halászcsárdában fitogtatta, hanem egyéb újpesti és angyalföldi kedvenc helyein. A Szúnyog szigetre azonban elvitte barátait is, 1948-as önéletrajzában így írt erről:

Írótársaim közül József Attilával és Kosztolányi Dezsővel voltam jó baráti viszonyban. József Attila sokat járt hozzám Újpestre, a Megyeri csárdába, az Illik-féle halászcsárdába és a volt Pannónia kávéházba. Nagyokat iddogáltunk, de még többet vitatkoztunk, jókedvűen, de sokszor konokul ragaszkodván szempontjainkhoz.

Megmutatta kedvenc helyét Tersánszky Józsi Jenőnek és Kassák Lajosnak is. Persze sok más „kedvenc helye” is volt a költőnek, ez igaz. Sőt többször felöntött a garatra is, ittasan sok mindent csinált… De egyik gyakori témája mégis a mértékletesség volt, amit például „Egy ínyenc strófáiból” című vers-füzérében is megörökített. A bemutatott kézirat egy olyan vendéglőstől származik, ahol Berda ezt a lapot fizetségül hagyta a szolgáltatásokért és az ételért. Itt egyik versét idézem a fűszerekről, mert ez sokszor volt beszédtéma az Illik mesterrel való találkozások során is – különös tekintettel a halászlé csípősségére:

Fűszert magasztaló
Ó, sokízű, sokillatú fűszer,
Szájnak és orrnak állandó álma:
Még akkor se hagyjatok cserben,
Ha gyomrom a halálban porrá válna!

Volt-e még jó hely Újpesten az Illik csárda mellett?

De még mennyire! Hiszen a beszámolók és fotók szerint a sziget sokszor annyira tele volt, hogy már sokan nem fértek be. Másrészt, ha nem is mellette, de előtte is abszolút „volt élet” Újpesten, mégpedig jelentős kiránduló célpontokkal. Az egyik legizgalmasabb vendéglő szintén a folyóparton épült, a Duna Gőzhajózási Társaság újpesti személy-hajóállomása mellett (az ipari kikötő és a hajógyárak a hídtól északra voltak). Az „északi vasúti összekötő híd” város felé eső tövében volt a kikötő, mellette a parton pedig a vendéglő – alig 2-300 méterre az ekkor még nem létező Illik halászcsárdától.

Kedvelt kirándulóhellyé vált Újpest, mivel a Széchenyi által 1840 utáni években kezdeményezett hajóállomás rendszeres járatot biztosított a Vigadó tértől. Másrészt a lóvasút is kijárt idáig a Kálvin tértől – igaz mindkét jármű elég hosszadalmas utazást jelentett akkoriban. Ettől azonban az utasok sokkal szomjasabbak és éhesebbek lettek.

A vendéglőst sajnos nem ismerjük, az éttermet valószínűleg a DDSG tartotta fenn és bérlőkkel üzemeltette. A hangulatot azonban igen, hiszen a bemutatott képeken is látszik a vendégek polgári öltözete, a pincérek és a személyzet eleganciája, valamint az, hogy a kerthelyiség szinte „belenyúlt a Dunába”. A kert végéből indult a kikötő-híd, melyen a vendégek a hajókról a partra léphettek, illetve a kerítés tövében volt a kikötő-stéget kitámasztó egyik hatalmas dock-rúd is.

A vasúti hídtól kifelé még nagyon sokan próbálkoztak a Dunaparton halászcsárdákkal, például Bábrián József Káposztásmegyeri Halászcsárdája, vagy a város „végén” a Megyeri csárda. Ez utóbbi az egyetlen, mely a régi helyén még ma is üzemel, és jó ételekkel várja a (főleg külföldi) vendégeket.