Az alábbi válogatásban semmiféle logikát ne keressetek – bemutatok néhány érdekes korabeli vendéglőt, a többiről beszélgethetünk majd, akár személyesen is. Főleg a régi Római part felidézését fontosnak tartom, hiszen a Főváros éppen most tünteti el a régi fákat és a régi hangulatokat, ezzel végleg eltüntetve a föld színéről a „Rómait” és a csónakházas, evezős, sülthalas romantikát.
Óbuda sokkal nagyobb és több volt, mint gondolnánk. A kerület mai felosztása szerint a következő – hajdan önálló karakterű – részekből áll: Aranyhegy – Ürömhegy - Péterhegy; Aquincum; Békásmegyer; Csillaghegy; Csúcshegy; Harsánylejtő; Hármashatárhegy; Kaszásdűlő; Mocsáros-dűlő; Óbuda; Óbuda hegyvidéke; Óbudai (Hajógyári) sziget; Rómaifürdő; Solymárvölgy; Újlak egy része. Hát ezek bármelyikének száz év előtti kertvendéglőiről hosszú oldalakat lehetne regélni és képeket mutogatni, hiszen mindegyik kedvelt kirándulóhely volt. Akkoriban egy család, vagy társaság kirándulása azt jelentette, hogy vasárnap reggel felkerekedtek, néhány villamossal kibumliztak Óbudára vagy Csillaghegyre, ott bevetették magukat a kertvendéglőbe. Jókat ettek és ittak, esetleg kugliztak, majd délután összeszedték a gyerekeket és elindultak hazafelé.
Római part
A Duna-part már talán több száz éve vonzza a városiakat. A Dunának a Szentendrei sziget utáni lassuló áramlása egy gázló használatát tette lehetővé, ez volt a Megyeri-rév. Az újkor hajnalán, a folyó két partján egy-egy korcsma állt. A Káposztásmegyeri-parton a Sas (ma Megyeri csárda) - a budai oldalon pedig a Bivalyos. A vendéglők közül ez a legrégebbi és ráadásul ma is működő étterem. A csárdát 1798-ban a gázlónál kialakult vásártér mellé építették, a bivalykereskedők itt vásárolták meg a gazdáktól az állatokat. A csárda köré gyűltek a kézművesek is: kirakodóvásáraik a mai búcsúk hangulatát idézték. A Bivalyos csárda az 1930-as évektől a fejlődő római-parti élet és a vadevezősök kedvelt szórakozóhelyévé vált. Gyerekkoromban igen nehéz volt hétvégeken helyet szerezni az ebédeléshez (ma igen nehéz ott vendégeket találni, sajnos).
A mai Római parton korábban csak néhány lőpormalom volt, mert itt a „senki földjén” az esetleges robbanás nem okozhatott nagyobb kárt. A vasúti hídtól északra fekvő részt a 30-as években is még Lőpormalomnak hívták. Ezekről nevezték el korábban az egyik legendás kertvendéglőt is: Lieb Márton a halászcsárdáját úgy hirdette, hogy címe: Óbuda - Lőpormalom. Korábban már eltűntek a lőpormalmok - máshogy és gyárakban készült a lőpor. Helyettük a Dunán elszaporodtak a gabonaőrlő vízimalmok. Az 1800-as évek végén a népszerű vízimalmok egyike Lieb Mártoné volt. Mikor a gőzmalmokban kezdték őrölni a gabonát jóval egyszerűbb és gazdaságosabb módon, a vízimalmok kezdtek feleslegessé válni. Liebék jó üzleti érzékkel parthoz vontatták a malmukat és létrehozták a több, mint 100 évig virágzó római-parti csónakházak egyikét 1904-ben.
Lieb Márton nagyon népszerű kertvendéglőjét a 30-as években vejének adta át.
Berlingerék már korábban is Óbuda nevezetes családjai közé tartoztak, közülük először Berlinger Márton nyitott bormérést 1884-ben a Solymár utca 26. szám alatt. Utána Berlinger Antal 1895-ben a Kórház utca 38. számban nyitott kocsmát. Berlinger György a Bécsi út 4596 hrsz. alatt üzemeltett kocsmát 1901-ben, majd az Ürömhegy 1591/8 hrsz. alatt 1903-ban. Itt teszek egy kis kitérőt, mert ez az ürömi „restauration” igen nevezetes volt – többek között azért, mert már sok kerékpáros kirándult (a rendes emelkedőkön megközelíthető) vendéglőhöz. Berlinger úr el is nevezte a helyiségét róluk – „Zum Radfahrer”-nek. Később is alig akadt hasonló a hazai vendéglők között, pedig Ausztriában, szintén a Duna mentén a mai napig hihetetlenül népszerűek az ilyen fogadók! (Feleségemmel végigbicikliztünk Passautól Bécsig, és sok olyan vendéglősnél jártunk, akik kizárólag a biciklis túrázókból éltek!)
A Lieb csárdához visszatérve - egy további családtag, Berlinger Jakab volt az, aki „benősülve” vette át apósától, Lieb Mártontól a Római part 14. szám alatti kocsmát. (Lieb Mártonnak volt egy másik kocsmája is a Lőpormalom dűlő 7978 hrsz. alatt. Veje a Nánási út 7972 hrsz. alatt, ugyancsak 1923-ban nyitotta meg vendéglőjét. A korabeli listák pontatlanságai a helyrajzi- és az utca-házszámok keveredéséből származnak, ezért lehet, hogy ez utóbbi megegyezik a Lőpormalom dűlő 7978 hrsz. alatti üzletével.)
A vendéglő a szokásos elrendezésű volt, az első helyiség lett a söntés, a második, kisebb pedig a különterem. Igazán a kerthelyiség számított, ahol nyári estéken a napi sportolás, vízi élet befejeztével az emberek megpihentek, felüdültek. A vendéglőben egyszerű ételeket, pörköltet, gulyást is készítettek. Az egyik Lieb rokon, aki annak idején gyerekként nyáron besegített a szódavíz szállításba a Berlinger kocsmához is, úgy emlékszik vissza, hogy délelőttönként halbűz terjengett a környéken, mert felkészültek a halak tisztításával az esti halászlé főzésére. Elég nagy volt a Dunára néző kerthelyiségük, legalább 200 vendég fért el ott a nyári estéken.
A Berlinger testvérek tízen voltak, közülük öten lettek vendéglősök, nemcsak Óbudán, hanem pl. a Ferencvárosban is folytatták-őrizték a család jó hírnevét.
Evezés, sportélet
Korán megindult a Római parton a sportélet is. A Hajógyári sziget utáni, kb. három kilométeres partszakaszon rendezte a két lelkes sportember, gróf Széchenyi István és báró Wesselényi Miklós híres 1842-es evezős versenyét (amit egyébként a Lánchidat építő Clark Ádám nyert meg). Valójában ez indította el a pezsgő vízi életet, elkezdődtek a csónakház-építések – először Angliából importált csónakokkal, majd hamarosan a helybéli csónaképítő mesterek termékeivel.
A 60-as években még óriási volt a csónak-forgalom a Dunán - például a híres Duna-kioszk közelében.
A városiak mai kedvelt biciklis célpontja régen tehát a „vadevezősök” területe volt. Az első felfedezők hamar rájöttek, hogy Buda fölött a legtisztább a Duna-víz, amikor még nem érte el a malmokat és gyárakat, de azokból különben is a másik – újpesti – oldalon volt több. Először kis kunyhókat, majd pavilonokat és nagyobb hangárokat építettek a csónakok számára, később ezek mellé kis fülkékből álló épületeket, kiszolgáló helyeket (mosdók, büfék), végül a nagyobb nyüzsgés után természetesen vendéglőket. Fiatal koromban (60-as évek) nagyon nagy protekció kellett ahhoz, hogy bérelhessen valaki egy csónakházat (ez kb. 2x4 méteres fülke volt ággyal és egy kis szekrénnyel). Hétvégeken sokszor 8-10-en használtuk egy ismerős szobáját, csupán átöltözésre – majd vittük le a csónakokat a partra és indultunk a „szigetkerülésre”. Visszatérve jött a lényeg – átmentünk az „Evezős bisztróba” és megrendeltük az ebédeket. A hullámlemezből készült Evezősben volt a legjobb a sült hal kovászos uborkával, utána csapolt sörrel. Hát ez akkor igen nagy gasztronómiai élményt jelentett!
Egy régi vízitúra-térkép alapján említek néhány hajdani Római parti helyszint. Az Északi Összekötő vasúti híd után, tehát a Duna jobb partján voltak a következő csónakházak és/vagy büfék: Magasházy, Weinberger, Fojt és Fia, Bürgermeister, Faragó, Laick, Novara, Spárta, Podoletz, Fodor, BCSEE, Bakti, BBTE, Adria, Schmoling (ezek mind csónakházak), a Hattyú és a Csuka csárda, Leszkoczky (csónakház), a Muki és a Tüzes csárda, Jánosháza, Füzesséry, a Duna, Napnéni csárdája, Napbácsi csárdája, Kumibri csárda, Haraplak csárda.
A század első felében a Dunapart már 23 csónakházzal és 5 csárdával büszkélkedett, melyek közül az egyik legfurcsább nevűt: a Kumibri Szanatóriumot képen is bemutatom. (A sejtelmes név eredetéről semmit sem tudunk, de feltehetően a századelő nagyon népszerű gyermekjátékaira utal. A német „KIBRI” játékok sokféle ház- és járműmodellből, összerakható és mozgatható mechanikai szerkezetekből kínáltak óriási választékot 1895 óta.) Ez mai gondolkodással „sportcentrum” volt - teniszpályával, kikölcsönözhető bércsónakokkal, horgászfelszerelésekkel, úszásoktatással (egészen 1973-ig lehetett fürdeni a Dunában, ekkor a víz szennyezettsége miatt betiltották). Szolgáltatásai között egy héten kétszer manikűr, pedikűr és „elsőrendű hajmunka” is szerepelt, de elsősorban a flekkenekért és a ropogósra sült halakért látogatták a környéken nyaralók.
A komolyabb éttermek ritkábbak voltak errefelé, pedig az 1910-es évek óta léteztek igazán híresek. Legfőképpen a Rómaifürdő tóvendéglő volt népszerű, mivel már akkor is sokan választották a strandot hétvégi szórakozásként, amikor a fürdőruhát még csak a rövidebb volta különböztette meg az utcai viselettől. A fürdőház és panzió fából épült, belül öltözőkkel, az aljában konyhával és vendéglővel – nyáron azonban a kerthelyiség mélyen benyúlt a hatalmas platánok és fűzfák alá. A kitűnő halászlé, sült halak, flekkenek és pörköltek mellé feltétlenül szükség volt a cigányzenekarra is – a zenészek sokszor változtak, mert az éves pályázatra nagyon sok banda jelentkezett, a tulajdonosok tudtak válogatni. Mindenesetre elmaradhatatlan kellékei voltak a hétvégi „kiengedésnek+, lazításnak – a családi Római parti kirándulásnak…
A Rómaifürdő- és a Lieb vendéglő mellett sokan keresték fel a Bürgermeister család nagy kerthelyiségét is, mely a 8-as számú telepen volt (a vasúti híd után nem sokkal). Saját hajókikötő jelezte a Duna felől hollétüket, a stégen kis építménnyel, melyben néhány csónak elzárható volt és a tetején napozni lehetett. Az étterem feljebb a parton egy beton talapzatra épült, hogy a kisebb árvizek ne öntsék el. Hatalmas teraszán egyszerre 250-300 ember fért el, de a belső helyiséget is használták, mert nyáron a levehető ablakaik tökéletes szellőzést és hangulatot biztosítottak.
A Bürgermeister Károly által alapított weekendtelep alapja egy csónaképítő műhely volt, és a család kielboot-jait (tőkesúlyos, kétpárevezős, angol stílusú csónak) külföldről is keresték. (én még eveztem ilyen hajóval – nagyon nehéz volt - négyen vittük le a partra, de a könnyen guruló ülőpaddal és a jól kiegyensúlyozott evezőkkel „hasítottuk” a vizet!).
A 20-as évekre azonban a vendéglőkért sokkal többen rajongtak! (Károly testvére, Ferenc Rákoskeresztúron vezetett hasonlóan kedvelt vendéglőt). Városszerte egy remek plakáton hirdették szolgáltatásaikat: „Csónakház a legmodernebb berendezéssel, futball és teniszpálya, ping-pong asztalok, büffé; bércsónakok, csónaképítő üzem. Bürgermeister károly, III. ker. Római Dunapart.”
A nagyszerű – SPORT című – plakátot Petsmann László grafikus, későbbi filmrendező tervezte.
A poszt szövege szerzői jogvédelem alatt áll. Az itt szereplő képek eredeti példányai a szerző tulajdonában vannak!!!
