Nagyon nehéz elképzelni a nyarat Budapesten fagylalt nélkül. Olyan népeledellé vált, mint akár a kenyér, hiszen egy jó fagylaltért éppúgy képesek vagyunk a világ végére (akár Pestújhelyre is) elmenni, mint egy kovászból és jó lisztből dolgozó pék kenyeréért. A kitűnő fagylaltos cukrászból egyre több van (jó pékből sajnos egyre kevesebb).

A fagylaltról már sok könyvet írtak, szinte minden nyáron megjelenik számos újságcikk a hazai lapokban. Minden ember és főleg gyerek ismeri, a legtöbb szereti is. A csemege több ezer éves, Magyarországon is évszázados történetét itt nem idézgetem, ebből tényleg sok helyen olvashattok az interneten. Felidézek azonban olyan fővárosi fagyis epizódokat, amelyek érdekesek lehetnek a fővárosunk története iránt érdeklődőknek, és a „hideg nyalaton” kívül bemutatják a fagylaltos embereket is.

Fagylaltháború?...

Tehát szinte időtlen idők óta a fagylalt volt a nyári csemege – illetve a címképen látható elődje, a szörbet. (A kép egy sZörbet árust ábrázol Firenzében. Emil Rouargue rajza és kézzel színezett acélmetszete Párizsban készült 1840-ben.)

A gyerekkoromban kapható „fagyasztott cukrosvíz” típusúak mellett a 60-as években már volt Budapesten néhány maszek fagyis, ahol viszont kitűnő „nyalatokat” lehetett kapni. Ha rászántuk magunkat, hogy elmegyünk a Vargához, vagy más legendás cukrászdába, számításba vettük a legalább félórás sorban állást, de délelőtt olyan helyre mentünk ahol még árnyékos, délután az utcák másik oldalára, ahol már árnyék volt. A Varga cukrászda 1957-től csaknem 40 éven át (délutáni árnyékkal) kínálta remek fagyiját és süteményeit a Ráday utcában - ma Nándorinak hívják és még mindig jó!

Tisztázzuk, pontosan mit is nevezünk fagylaltnak?

Az őse a sorbet, vagy szörbet gyümölcsből, gyümölcspépből, vízből és cukorból áll. Mondják vizes fagylaltnak is. Néha állagjavítók is kerülnek bele, mint például tojásfehérje, de semmiképp nem tartalmaznak tejtermékeket.
A fagylalt tejből, cukorból és valami ízt-adó anyagból készített fagyasztott édesség. Ez lehet gyümölcs, de bármi egyéb is, zöldségek, fűszerek, szinte akármi. Készülhet formában is, ha pálcikára teszik, akkor hívjuk normálisan jégkrémnek.
A parfé - a hivatalos szakirodalom a tejszínkrémmel, tejszínhabbal dúsított fagylaltot tekinti parfénak, de a közértelmezés ezt gyakran összekapcsolja még a formában kifagyasztással is. Ebbe a kategóriába tartoznak az olasz cukrászat híresen jó semifreddói is.
A főzött fagylalt pedig nem egy külön osztály a hideg desszertek között, hiszen ez csak egy technika. Általában tojássárgáját főznek össze tejjel, s az így kapott „angolkrém” jellegű mártásba keverik az ízt-adó anyagokat.

Mint látjátok, nem szerepel a történelemben a magyar cukrász-vállalkozó, aki megveszi a gagyi fagylaltport, bekeveri vízzel és hatalmas nyereséggel árulja a strandokon és a Balaton partján.

A fagylaltot és a kitűnő ízeket itt nem tudom felidézni, csak néhány képpel nosztalgiázzunk egy kicsit. Például az egyik korabeli különlegessége volt Budapestnek az „igazi olasz” fagylaltozó. Reffosco Franco a Thököly út 46-ban alapította meg „Első magyar budapesti villanyerőre berendezett Olasz fagylalt-gyárát” 1910 körül. (A Dózsa György úti kereszteződéshez közeli ház most is ugyanolyan szép szecessziós homlokzatú, mint 100 évvel ezelőtt, csak egészen más számozással.) A cég teraszán napközben is sokan ücsörögtek és a városból családok is kiutaztak csupán a különleges fagylalt kedvéért. A „nagyban és kicsinyben” árusító Reffosco úr tehát sok más cukrászt is ellátott a készítményeivel egészen a tízes évek végéig. A háború után sajnos megszűnt az üzlet, Reffosco úr kicsit nyugatabbra mehetett, mert ma Hannoverben van ilyen néven egy népszerű fagylaltozó (Olaszországban pedig szállodahálózat).

A „nagyon olasz” és a „nagyon jó” fagylalt fogalma nem lehetett egészen egyértelmű a 20. század elején. A Reffosco üzemtől nem messze, a Garay tér 5. szám alatt is volt egy nagyszerű fagylaltot kínáló üzlet a Roder család tulajdonában. A reklám képeslapjuk több szempontból is érdekes: egyrészt nagyszerű példája a korai marketing-fogásoknak - a kis kártyát minden vásárlásnál lebélyegezték, és 20 ilyen alkalom után kapott a „pontgyűjtő” 6 szelet fagyit „teljesen ingyen”.

A másik érdekesség, hogy nem tölcsérben adták, mint az olasz krémfagylaltot, hanem szeletelve – tehát a régebbi, hagyományosabb parfé típust kínálták. Ebből egyébként különböző színű és alakú szobrokat és alakokat is készítettek akkoriban, amiben a Hauer cukrászda volt a leginkább alkotószellemű.

A legizgalmasabb azonban a reklámlap hátoldalán lévő figyelmeztető szöveg, amely a saját kitűnő minőségre hívta fel a rajongók figyelmét: „Nem tévesztendő össze a silány gyártmányú eszenciákkal készített olasz fagylalttal”. Akkor is volt tehát már harc, hiszen a Garay tértől talán csak 5-10 perc sétálásnyi távolságra volt Reffosco úr üzlete, az „igazi és egyetlen olasz” krémfagylaltjával. Lehet, hogy az olasz cukrászda éppen emiatt tűnt el Budapestről?!

Hauer Parfait-csodái

A Hauer cukrászdát úgy ismeri a pesti „ősközönség”, mint amelyik remek sütiket készít megalakulása óta, de sajnos mára kimúlt. A Rákóczi út 50 sz. alatti üzlet a nyitásakor remek helyen volt, a város „fő üzleti áramlatában”, ez a nagyobb érdeklődés az 1990-es évek közepéig kitartott, ma pedig olyan halott vidék, amit messze elkerülnek az emberek. Az alapítók azonban még a konjunktúrára terveztek, és üzletük messze földön híressé vált minőségével és egyéb szolgáltatásaival (pl. házhoz szállítás).

A naponta frissen készült nagyszerű sütemények mellett a Hauer cukrászat fontos terméke volt a parfait. Különleges szobrász-remekeknek is beillő figuráikkal nagyon sok budapesti rendezvény – bál, esküvő, konferencia, ipartestületi és családi díszvacsora – sikerét elősegítették. (A Pest-Budai Ínyeskör Asztaltársaság alapítói lakomáján is a Hauertól rendelt parfait-szobrocskákkal okoztunk nem kis meglepetést a jelenlévő vendégeknek 1980 decemberében, ahol még a sokat tapasztalt Gundel Imre is meglepődött a parfécsodák láttán – és kóstolása után.) Természetesen ezek a formák csak alkalmi rendezvényekre készültek, mivel áruk is elég magas volt. A mindennapok örömeit a tömbbe készített és változatos ízvilágú szeletelt parfék szolgálták és rendkívüli sikereket hoztak akkoriban a Hauer cukrászdának.

Fagylalt úton-útfélen – az utcai fagylaltosok vonzereje

A fagylaltos cukrászok talán az elsők között voltak a kereskedelemben, akik „korszerű” marketing módszert alkalmaztak. Nem vártak arra, hogy az emberek elmennek a cukrászdába, hanem helyhez vitték a termékeket. Olyan területeket választottak, ahol sok ember megfordult, és épület nem volt. A parkokban, strandoknál, kiránduló erdőkben tehát már a század elején megjelentek a „kitelepülő” fagyisok a triciklijükkel, melyre faládát szereltek. A vastag falú, szigetelt ládába jeget tettek (az akkori 1m-es jégtömböket kisebb darabokra törve), és ebbe illesztették a 2 fagylaltos tégelyt.

Az egyik képen látható a századelő jellegzetes kocsija, amelyre még egy kis vitrint is illesztettek a tölcsérek számára. A korabeli kocsi a Balázs Béla Stúdió kisfilmjében szerepelt egy városligeti forgatáson.

Érdekes a kézi hajtású „fagyiskocsi” is, amit nyílván nem tudtak olyan messzire vinni, mint a tricikliket. A finom kidolgozású fa építményben 3 fagyis tégelyt tudtak elhelyezni – tehát bővült a választék. A tölcséreket a fogantyúra szerkesztett kis láda tartalmazta. Kolacny úr a felvidékről jött Budapestre - vagy csak a megélhetésért, vagy egész családjával áttelepülve, sajnos nem tudjuk. Biztos azonban, hogy a 40-es években még nem gondolta, hogy két unokája (karmester és zongorista) 1996-ban Belgiumban olyan leánykórust alakít, amely mára világhírű lett. Számos lemezkiadásuk és szinte minden jelentős koncertteremben való fellépésük indulhatott el a margitszigeti fagylaltárusításból.

A kézi „hajtású”, azaz cipelésű járgányok kezdetben természetesen jóval nagyobb számban voltak láthatóak utcáinkon, mert a tricikli elkészítése sokkal drágább volt ennél. A század elején ugyan komoly iparággá vált a kerékpárszerelők körében az átalakítás, hiszen a cukrászok, sütödék, sőt még a divat áruházak is használták a vásárolt, vagy megrendelt áruk házhoz szállításához. A fagylaltosok utcai árusításához még az első világháború utáni években gyakrabban alkalmazták az egyszerűbb megoldást.

Ilyen volt Steiner Dezső „rokkantakat foglalkoztató üzeme” is, ahonnan naponta többször indult 10-15 ember szerte a városba. A Víg utca 5-ben lévő üzemben minden nap 3-4 féle fagylaltot készítettek, amit a két-tégelyes kordékon vittek az alkalmazottak a közeli Rákóczi térre, a Keleti pályaudvar előtti parkba, az Orczy kertbe vagy éppen a belvárosi Erzsébet térre. Jó forgalom, vagy hétvége esetén naponta többször is fordulhattak, újratöltve az edényeket és pótolva az elfogyott tölcséreket.

A fotón látható Steiner cukrászmester is – nem éppen makulátlan munka-kötényében. Illetve az alkalmazottak meglehetősen vegyes csapata, akik között hajdani főpincér, postás, katonatiszt és háziasszony éppúgy lehetett részlegesen sérültként, mint komolyabb rokkantak rokonai.

Érdekesség, hogy egyes kordékról jegeskávét is árusítottak. Ilyenkor egyik tégely volt a fagyinak, a másik a hideg kávénak, és a tölcsérek mellett elfért néhány üvegpohár, illetve egy kanna víz a poharak „mosogatásához”. Ha elfogyott a víz, gyorsan utántöltötték a parkok számos ivókútjának valamelyikénél.

A máig tartó „helybe-viszem” szokás szerencsére megmaradt, bár inkább nyaralóhelyeken fordul elő. Amikor Balatonszemesen dolgoztam nyaranta „vendéglátási kisegítőként”, szereztem a faluban egy triciklit, amit átalakítottunk és főleg átfestettünk fagylaltosra. Ezzel hordtam szét egy hűtőtáskában a már csomagolt jégkrémeket a strandon. Így napközben is komoly bevételt csináltunk, amikor a büfében csak néhány fröccsöző, már agyonégett férfi tartózkodott, akit a feleségeik eltiltottak a napozástól… Most a Margitszigeten látható minden nap ilyen lassan körbejáró fagyiskocsi, ami szintén csomagolt jégkrémet, illetve néha rendes fagyit is árul. Ez a BringóHintó járgánya már egy zaj és szennyezés nélküli elektromos kisautó – a nyugalomhoz és a pihenéshez illően.

Ez túl szép ahhoz, hogy ne legyen árnyoldala

A közelmúltban olvastam egy egészségügyi cikket a fagylaltról (ez nagy hibám, bár már mondták, ha túl egészséges vagyok, abba fogok belehalni…). Arról szólt, hogy a fagylalttól erős fejfájást lehet kapni. Ezt már évek óta tapasztalom a fagyi egyre magasabb árának és egyre kisebb mennyiségének összevetésekor. De itt másról van szó, íme:
„A hirtelen, hasogató fejfájást okozó agyfagyás akkor lép fel, ha jeges italt iszunk, vagy fagylaltot eszünk. A Harvard kutatói a migrénes fejfájást vizsgálva jöttek rá, hogy a fájdalmat az agy érhálózatának hirtelen tágulása okozza; a szervezet így próbálja megvédeni az agyat a csökkenő hőmérséklettől. Mivel azonban a kitáguló erek miatt a koponyán belül megnő a nyomás, elkerülhetetlen a fejfájás.”

Hogy mi ebből a tanulság? Az, hogy fagylaltot kis nyalatokkal, lassan és jó sokat kell enni, mert akkor van ideje az agyamnak lehűlni. És természetesen megfelelő méretű tölcsérben - amilyen az egyik cukrászda-hirdetésen is látszik! De azt tapasztaltam, hogy a második-harmadik adagnak már semmilyen veszélye sincs…

Végül egy versrészlettel szeretném felidézni a hajdani békés nyári napokat, jelezve, hogy a „hideg nyalatot” nem véletlenül kedvelte Széchenyi olyannyira a maga idejében, hogy még a „fagylalt” nevet is kitalálta hozzá:
„Szép Ilona”: egy villamosmegálló.
A cukrászdában fagylaltgép forog,
kis asztaloknak döntve illatoznak
frissen metszett kirándulóbotok.
Duruzsolás. Pezseg a málnaszörp.
A béke nyájas nyári kertje ez.
A bánat? Ha a fagylalt elfogyott,
vagy váratlanul zápor permetez.”

(részlet Rubin Szilárd verséből)