Mindig is csodálkoztam azon, hogy egyes, Interneten keringő különböző sztorik jobban terjednek, mint a pestis a középkorban. Szándékos a példa, mert ez is olyan, mint egy vírus – valaki megír egy kis történetet, azután rengetegen átveszik (azaz szó szerint lemásolják) a saját irodalmi tevékenységük színesítése érdekében. Ez nem is lenne baj, ha a szenzációhajszolás miatt nem kritikátlanul tennék. Nos, az „adalékok” címke alatt majd néhány ilyen álhírt igyekszem tisztázni az elkövetkezendő posztjaimban, elsőként a Maison Frida budapesti luxusbordélyház pontos helyének történetét.

Szóval a létesítménnyel összefüggő konspirációs történetet szeretném tisztába tenni, adatokkal. A Maison Frida valóban a Magyar utcában volt; a régi belvárosból a tisztességes polgárok ugyanis kiszorították az ilyen jellegű intézményeket a szélső, városfal melletti utcába, nehogy beleütközzenek, mikor színház után az Országos Kaszinóba igyekeznek feleségükkel és serdülő lányukkal.

Vagy nehogy a lány jó partinak számító udvarlójával találkozzanak mondjuk a Frida kapujában?

Hol volt a Maison Frida?

Sok cikkben olvastam azt, hogy a Magyar utca 34-ben volt az intézmény. Ezt (amint látni fogjuk) határozottan cáfolni fogom, ugyanakkor felvetődik a kérdés: mi volt akkor a 34. szám alatt? Ez pontosan kiderül leguan írásából:

A Katraschnig, valamint a Schuschil családok tulajdonában volt két szomszédos házat 1878-ban vásárolta meg Vojnits Tivadar bácskai (bajsai) földbirtokos. Felesége Vojnits Mária a két telek összevonásával építtette fel a ma is álló kétemeletes házat. Itt laktak, majd a férj 1892-ben és feleségének 1904-ben bekövetkezett halálát követően az örököstől Schlesinger Lipót és neje vették meg a házat, méghozzá kifejezetten bordély céljára (amit máshol is működtettek). Ők Budán egy Margit rakparti, majd egy Török utcai bérházban laktak.

1926-ban az itt üzemelő bordély kényszerű megszűntét követően garniszállodává (előbb penzióvá) alakíttatták át "Splendid" néven. A férj 1929-ben bekövetkezett halála után az özvegy működtette tovább, majd az ő 1937-es elhunytát követően örökösük (Selye Géza), majd Berkovits Sámuelné. 1946-tól a József Attila Népi Kollégium kapott ideiglenes otthont az épületben, majd 1948-ban - Gobbi Hilda közreműködésével - a Jászai Mari Színészotthon Egyesület végeztetett helyreállítást és belső átalakításokat.

Sőt, Gobbi Hilda is leírta a Közben c. önéletrajzi könyvében, a Színészotthon első napjairól szóló beszámolójában is. Az egyébként nagyon érdekes írásból csak egy-két mondatot idézünk:

Boldogan mentem vissza a Magyar utcai házba. Az ajtót lelakatoltuk, az írás a kezemben volt. De mégsem ment minden simán. A garniszálló tulajdonosnője, Berkovits Sámuelné pert indított ellenem. A pert végül is mi nyertük meg, de a bíróság kötelezett bennünket, hogy a tulajdonosnak lakbért fizessünk. A helyreállítás költségeit viszont lakbér fejében jóváírták, és így 1948. június 1-től havi 500 forintot fizettünk Berkovitsnénak. Mindaddig, amíg aztán az épületet is államosították."

A titokzatos utolsó tulajdonos egy debreceni vállalkozó lehetett, aki árdrágításért rövid ideig még fogházban is ült. A büntetés hatására biztosan jó útra tért, mert Debrecenben 1937-ben természetben adakozott, azaz vendéglátási anyagokat biztosított a helyi zsidó reálgimnázium rendezvényeinek büféjéhez. 

Akkor hol – és milyen – is volt a Maison Frida?

A régi címjegyzékek szerint a 29. szám alatt működött, és ezt a saját reklámjuk is megerősíti.

 
A bemutatott képeslapon egészen jól olvasható a cím: Magyar u. 29. (A kép egyébként a Maison Frida fogadócsarnokának dekorációját ábrázolja.)

Tudjuk, hogy Budapest városfejlődése során nagyon változtak az egyes utcák házszámai az üres telkek, átépítések és hasonlók miatt. (Ahogy más városokban is, pl. Párizsban egyszer a Saint Jacques utca 254. számú házba mentünk a barátainkhoz, és megdöbbenve láttam, hogy a 45-ös után a számok már százassal kezdődtek, majd sokkal rövidebb idő alatt értünk a megfelelő címre, mint ahogy előzetesen számítottuk. A középkori kis házak számozását a nagyobb építkezések során úgy változtatták, hogy az új, nagy épület a helyén egykoron volt, esetenként hat-hét-nyolc ház egyik számát örökölte, ezért a 118-as után - mondjuk - a 164-es következhetett.)

A Magyar utcánál azonban nem így történt, körülbelül a XVII. századtól kezdve a 29-es szám mindig ugyanaz az épület volt. De különösen nem került át a másik, a páros oldalra! (Ez jól követhető a Fővárosi Levéltár kiadványából: Pest város topográfiai mutatója 1. kötet, Bp., 1975., 52-53. oldal)

Tehát sohasem lehetett volna összetéveszteni a 29. számot (Maison Frida) a 34-essel (Színészotthon). Csak és kizárólag szándékosan változtatták meg a krónikások a hajdani utcaképet. Természetes módon a bordélyházakról nem sok emlékirat és visszatekintés maradt fenn (nem számítva ismét egy párizsi példát: Toulouse-Lautrec életét és szenzációs műveit).

Apró epizódok azonban igen, fennmaradtak. Az ebben a posztban bemutatott egyik képeslapot (az írás legvégén láthatót) ugyanis a Maison Frida vendégei (valószínűsíthetően törzslátogatói) küldték el egy barátjuknak Svájcba (Bern, Guttenberg str. 4 szám alá), „Üdv a kedélyes kis helyről” ceruzás felirattal. Az eredetiséget valószínűsíti a ceruza használata: biztosan nem akartak tollat, papírt és borítékot kérni a madámtól, hanem a reklámcélra az asztalon heverő képeslapokból írtak és címeztek meg egyet, majd másnap (a bélyegző tanúsága szerint 1905. március 15-én) postára is adták. Nagyszerű ünneplése lehetett ez a szabadság forradalmának, hisz el tudtak szabadulni a családtól…

A lap (ugyancsak a bélyegző szerint) 2 nap múlva ért Bernbe a címzetthez, bizonyos Procopius Bélához. Az aláíró fiúk aláírásai: Bögre Bandi, Ormay, Gábor és Anonimus, ha jól olvasom. Minden valószínűség szerint módosabb polgári társaság lehetett, hiszen Procopius Béla ekkor már, 34 éves korában komoly tekintélynek számított a szakterületén: később, 1932-ben jelent meg Huszár Lajossal közösen írt és máig használt alapműve, a magyar érmek és plakettek leírása (Medaillen- und Plakettenkunst in Ungarn).

Procopius Béla (Budapest, 1868. – Budapest, 1945.) a budapesti egyetemen szerzett államtudományi diplomát, majd 1893-ban a kereskedelemügyi minisztériumban kezdte meg pályafutását, később külügyi vonalon dolgozott, valószínűleg ezért volt Svájcban is. 1928-ban athéni nagykövetként ment nyugdíjba. Nyugdíjbavonulása után minden idejét gyűjteményének fejlesztésére fordította. Gyűjteménye sokrétű volt: antik bútorok, könyvek, metszetek, régi fegyverek is szerepeltek benne, de legfőbb szenvedélye az éremgyűjtés volt. Értékes éremgyűjteményének egy-egy része ajándékozás útján a Magyar Nemzeti Múzeum éremtárába és a Magyar Numizmatikai Társulat tulajdonába, harmadik része pedig vétel útján a Székesfővárosi Képtárba (Nemzeti Galéria) került, értékes bútorait és egyéb iparművészeti tárgyait az Iparművészeti Múzeumra hagyta.

Az ebben a posztban (miként a blog többi írásában is) látható illusztrációk a személyes, eredeti darabokat tartalmazó gyűjteményemből származnak.