A képzeletbeli óbudai csatangolásomba úgy beleéltem magam, különösen a vendéglők ételeinek, kínálatának említésekor – hogy még a héten feltétlenül elmegyünk barátaimmal a Kéhlibe egy ebédre. Addig azonban nézzünk körül, milyen nevezetes helyekre – és vendéglősökre – érdemes még emlékezni, akik meghatározták a „belvárosi” polgárok hajdani kirándulásainak célpontjait.

A Karácsony elsősorban az öröm ünnepe. A vallási hagyomány alapján vált a boldog, családi együttlétek szimbólumává és az ipari forradalom idején kezdődő termelési-kereskedelmi fellendülés változtatta ajándékozási, ezáltal költekezési szenvedéllyé. A filozófusok szerint ajándékot adni szeretteinknek nagyobb öröm, mint kapni. A gyerekek persze még nem olvasták Konfuciuszt, így sokkal jobban szeretnek ajándékokat kapni, de talán a felnőtteket is meg lehet lepni olyasmivel, amit már régóta szeretnének, vagy konkrétan nem is tudják, hogy éppen „azt” fogják szeretni.

A Karácsonyi ünnepek a régi világban is döntően három részből álltak. A háziasszonyok egy hónappal előbb elkezdték tervezni-szervezni a többnapos ünnep lebonyolítását: vásárlások az elképzelt ételekhez, a szükséges kellékek beszerzése stb. Másrészt mindenki írta a listát és nézte az üzleteket a tervbe vett ajándékok ügyében. Harmadsorban pedig lélekben is fel kellett készülni a rokonokhoz való utazásra, a családi összejöveteleken való részvétel „elviselésére”, majd utána a kipihenésére. A múlt emlékeiben kutatva e fenti utakat járjom végig – már amennyire feltárhatók voltak olyan dokumentumok, melyek a budapestiek készülődésével és ünneplésével kapcsolatosak.

Ha manapság nosztalgiáról és vendéglátásról esik szó, elsőként jut eszünkbe Óbuda. Ide nagyon érdemes volt „kijönni” és jócskán lehetett válogatni a különböző kisvendéglők között. Többségük a család lakóházának egyik szobájából kialakított étkezde volt, és ha az udvart rendbe tették, kiraktak néhány asztalt kockás terítővel és székekkel – ez volt a kerthelyiség.

Az alábbi válogatásban semmiféle logikát ne keressetek – bemutatok néhány érdekes korabeli vendéglőt, a többiről beszélgethetünk majd, akár személyesen is. Főleg a régi Római part felidézését fontosnak tartom, hiszen a Főváros éppen most tünteti el a régi fákat és a régi hangulatokat, ezzel végleg eltüntetve a föld színéről a „Rómait” és a csónakházas, evezős, sülthalas romantikát.

Budafok különleges adottságait – a Duna partot, a szőlő, bor és a pezsgőgyártás egyik hazai bölcsőjét – természetesen a kirándulók is hamar felfedezték. A belvárosból özönlő érdeklődők kb. száz év előtt hatalmas vendéglői teraszokat töltöttek meg, különösen a remek halászlé és egyéb halételek miatt.

A tejivók, a Tejszövetkezetek után nézzünk körül a Sajtok birodalmában is – természetesen a szokásomhoz híven – mindennek történeti, régi képeslapokon is követhető formájában. Semmiképpen sem akarok belekontárkodni a sajtok világának szakmai részébe, erről nagyszerű cikkeket olvashattok pl. a mindmegette.hu, és a mirelle.hu oldalakon.

A tejivás csecsemőkorunk óta fontos kelléke volt testi fejlődésünknek. Ezt felismerve a tej termelése és kereskedelme önálló iparággá cseperedett az 1800-as évek végére, és a szövetkezeti mozgalomnak is példa értékű területévé vált. A több százezres számú budapesti család mellett az óvodák, bölcsődék, kórházak ellátása, a napi sokezer liter tej (és a tejtermékek mázsái) gyors eljuttatása a fogyasztókhoz komoly és felkészült apparátust igényelt.

Egy korábbi cikkemben a budapesti söremlékek „mauzóleumáról”, a Sörkatakomba étteremről emlékeztünk. Folytatva a sörözést, Budapest hajdani legnagyobb és talán legkedveltebb (?) sörözőjét fogom most bemutatni. A „de jó volna újra egy ilyen hely” nosztalgikus epedezést megelőzendő szögezzük le, hogy a turisták által elözönlött müncheni sörkombinát (Hofbrauhaus) a maga 4000 fős befogadó képességével itt Budapesten biztosan üres maradna. Manapság sokkal jobban kedveljük az „elbújós”, barátságos, beszélgetős sörözőket, és a Gambrinus kicsit más volt.

Sokezer ember van szerte a nagyvilágban, akik szívesen emlékeznek arra a kellemes estére, amikor Gálfi János vendégül látta őket a hűvösvölgyi Hodályban. Így nevezték ugyanis az IBUSZ hűvösvölgyi attrakciójának helyet adó éttermet, ahol esténként 2-300 ember fogyasztotta egyik „nemzeti jelképünket”, a gulyásos húst.