Szántó András kultúrtörténeti eszmefuttatásai

Mélyenszántó

A BUDAPESTI PIACOK ROMANTIKÁJA 1.0

A Nagyvásárcsarnok - amikor még az volt

2016. január 17. - Yanagida

piac1.jpg


A 19. század második felére gondoskodni kellett a nagyvárosok egyre nagyobb számú lakosságról és ellátásukra már kevésnek, vagy nagyon rendezetlennek látszott a sok elszórt kis piac. Párizsban például sok olyan utcán alakultak ki piacterek, ahol sűrűbben voltak az élelmiszerüzletek: a sajtos, tejes, hentes, mészáros, pástétomos, zöldséges és kenyeres boltok. Hajnalban ide jöttek a vidéki kofák és kirakták áruikat az alkalmi asztalokra. Délben „bezárt” a piac-rész, egy órára már újra tiszta és járható volt az utca.

A nagyvárosok vezetése mindenütt elhatározta, hogy az ellátási gondokon nagy vasszerkezetes csarnokok építésével fog enyhíteni. Párizsban egész csarnokrendszer épült, de Berlin, Hamburg és London is felzárkózott. A példát Budapestnek is követnie kellett, mivel a körülbelül 40 piacán szörnyű állapotok uralkodtak: nem volt víz, rossz volt a közbiztonság, az egész teljesen rendezetlen és zavaros volt.

A csarnokok születése

Az előkészületek, hosszas tervezések és pénzügyi manőverek után 1896-ban felépült az 5 pesti és 1 budai csarnok, melyeket némi csúszás után egyszerre, 1897 februárjában nyitottak meg. Az indulás után Budapest is rohamosan fejlődött és 11 évvel később, 1907-ben a város vezetősége már azon kesergett, hogy kinőttük a csarnokokat. A kedves olvasó biztosan szívesebben nézi a nosztalgikus piaci képeket, mint hogy számokkal bajlódjon, de a fejlődés jellemzésére idézek néhány adatot:

- a 11 év alatt a főváros lakossága 25%-al (812.700 főre) gyarapodott;
- ekkor már halaszthatatlannak mondták a Központi csarnok bővítését – amire sohasem került sor, viszont az épületen kívül minden utcára és a rakpartokra is „kinőtt” a piac;
- a közvágóhídról származó húson kívül 1907-ben az előző évinél 20%-kal több (46.582 mázsa) egyéb húsáru érkezett a csarnokokba vasúton, hajón, szekereken – és ebben nincs benne a baromfi;
- a halellátás megfelelő, de a városatyák (már akkor!!) azon keseregtek, hogy „a fogyasztás nem növekszik és a tápláló, egészséges tengeri hal, mint olcsó néptáplálék nem tud meghonosodni”;
- a tej- és tejtermékek hamisításának megakadályozására intézkedéseket kellett tenni: ekkor indultak a tejszövetkezetek és tejivók (pl. az Erzsébet téren, az Állatkertben, a Margitszigeten és a Városligetben nyíltak csak tejet és tejterméket árusító vendéglők, büfék). piac2.jpg

A halárusok az élményeimben

Mindehhez sok személyes emlékem kapcsolódik, melyből olyanokat említek, melyek még a 60-70-es években is a hajdani állapotokat tükrözték. Az egyik a halfogyasztás. Gyerekkorom meghatározó piaci élménye volt a nagycsarnokban a halasok birodalma. A csarnok kiskereskedői, asztalai és bódéi után a terület végében voltak a halkereskedők. Mindegyiknél (legalább 5-6 halas volt!) volt akvárium tele pontyokkal és nagybajszú harcsákkal. Az asztalokon a már szétbontott halak szeletei mellett sokféle apróhalat ismerhettem meg nagymamám türelmes magyarázataiból: törpeharcsákat, melyeknek néha nagyobb volt a bajsza, mint a teljes hossza. Lapos és szép szabályos keszegeket, melyek formája a legjobban hasonlított a gyerekkönyvek halaira. Volt még süllő, kárász, a ragadozó kecsege, amiről papám azt mondta, hogy a legfinomabb és legfehérebb húsú hal. És különleges alkalmakkor még vizákat is láttam, olyan hatalmasokat, mint amiket Verne Sándor Mátyásában, vagy Nemo kapitányában rajzoltak a könyvillusztrátorok.

A vizafogás akkor még (már?!) nagy esemény volt az egész csarnokban. Mikor Nagymamával beléptünk a főkapun, már az első árusoknál (tejes-sajtos-húsos kereskedőknél) erről beszéltek, és mondták az árusok minden vevőnek, hogy ezt meg kell nézni. Menjenek a Zimmer-standra, vagy még inkább a Singhoffer néni boltjába csodálni a „nagy fogást”. Nagyon izgalmas volt látni egy 30-40 kilós, néha sokkal nagyobb hal fejét, mely egy gyereknek elrettentő méretű volt a sok „normális”, szokásos ponty és harcsa között. Ebből nem is szeleteket vágtak az árusok, hanem kockás darabokat, mert így is alig lehetett egy kilósat találni a nagyobb darabok között. Az ára sajnos olyan volt, hogy Nagymama sohase tudott venni belőle, ráment volna a napi kosztpénz.

Maradt a ponty. Rámutattunk egyre az akváriumban, a hatalmas kemény kötényes ember (ő is hatalmas és erős volt!) kihalászta, majd néhányszor jól fejbevágta. Ezután villámgyorsan lepikkelyezte, felbontotta és kipucolta, majd a kért apróhalakkal együtt becsomagolta újságpapírokba (semmiféle nejlonzacskó nem volt ismeretes még akkoriban). A jó halászlé ugyanis elképzelhetetlen volt törpeharcsák, keszegek és egyebek nélkül – persze ez ma is így lenne helyénvaló. piac3.jpg

Egy pillanatra térjünk vissza a csarnok ős- (hős?) korába. Az árusok régen is minden erővel igyekeztek magukhoz csalogatni a vevőket és ami még nehezebb - a mai napig is -, megtartani! Különböző szolgáltatások alakultak ki e célra, melyekre a vásárcsarnok felügyelőségének is figyelnie kellett a rend és a szervezettség fenntartása érdekében. Érdekes példa az 1907-es rendelet a halárusítással kapcsolatban. A halasok ugyanis olyan „plusz” szolgáltatást vezettek be, hogy a medencéből, hordókból kiválasztott élő halat ott helyben megpucolták és felvágták szinte „konyhakészre”, mert ahol ezt a halászmester bevezette, ott nem csak nagyobb lett a forgalom, de több pénzt is lehetett kérni érte. (Gyerekkoromban még nálunk is sokszor napokig úszkált a nagy ponty és a sok törpeharcsa és keszeg a fürdőkádban Karácsony előtt, míg apám rászánta magát a hatalmas munkára – a halászlé elkészítése ugyanis az ő reszortja volt…).

Ezzel együtt az anarchia elkerülésére szabályozni kellett a pikkelyek és egyéb halhulladékok gyűjtését: az árusnak saját tartályban kellett tárolnia és minden nap végén a kijelölt „állati gyűjtőhelyre” szállítania ezt. Nagyon érdekes a vonatkozó rendelet egyik mondata:

”Ezúton figyelmeztetem a halárusokat arra, hogy ha a halak elkábítását végzik, akkor azt ne csak félig, hanem alaposan tegyék, mert ellenkező esetben állatkínzásért fognak felelősségre vonatni!”.

Érdekes, hogy ez a rendelet hogy eltűnt mára, amikor körülbelül 300 állatvédő egyesület van Magyarországon! Ennek ellenére néha előfordult, hogy ha túl sokan voltak, az árus nem akarta felpucolni és bontani a halat, csak elkábította, de az otthon magához tért és elkezdett az asztalon ficánkolni – esetleg már az úton a hálószatyorban.

A halakon kívül természetesen minden egyéb tekintetben nagyon ügyeltek a tisztaságra és szigorú büntetéseket helyeztek kilátásba, főként a nyári melegek idején. Ez nem is volt könnyű, mert például a halak utáni másik nagy élményem a régi Nagycsarnokban az élő állatok részlege volt. A csarnok végén kellett kimenni a szabad területre, ahol a vidéki gazdák szekerei álltak, rajtuk kasokkal, ketrecekkel. A pokróccal letakart lovak lassan majszolták a szénát, vagy a jobb módú gazdáknál a zabot a nyakukba akasztott vászonszatyorból (én annak néztem…). Nagyon élveztem a hatalmas lovak békés látványát, de túl közel nem merészkedtem hozzájuk.

A ketrecekben pedig tyúkok, csirkék, kakasok, kacsák és libák voltak, amikből lehetett választani. Persze ha egy párat vett valakit, olcsóbb volt, mint ha egyenként vásárolnánk. Nagymama elég ravasz vásárló volt, kiválasztotta a két legnagyobbat, mintha csak egyet akarna, majd elkezdett alkudozni, hogy számítsák páros árban (a párosan árultak ugyanis össze voltak kötve kettesével a lábuknál fogva és azért is voltak olcsóbbak, mert a kisebb termetűek közül kerültek ki). Némi harc után legtöbbször a nagyi győzött és megvolt az a jó érzése, hogy megint spórolt egy csomó pénzt.

A két tyúk (néha kakas) persze sok lett volna a családnak egyszeri alkalomra, ezért az egyik élve maradt és legalább egy hétig játszhattam vele a konyha sarkában. Sajnos eléggé megkedveltem őket egy hét alatt, „személyiségük” támadt és jellemzőik, sőt már a hangomra is hallgattak. Így amikor hozzájuk is elért a tápláléklánc könyörtelensége, a mamám elvitt a Károlyi kertbe a játszótérre, és mikor onnan hazaértünk a „barátom” már szétbontva hevert különböző edényekben az asztalon – a legnagyobb (örök) békességben. A finom tyúkleves, rántott csirke stb. aztán hamar megvigasztalt, akkor sem voltam már filozofikus alkat…

piac4.jpgSzóval – visszatérve a Nagycsarnok alapvető rendeltetésére – hatalmas, és egyre nagyobb terménymennyiséget igényelt a főváros gyarapodó népe, mely döntően a csarnokokon keresztül jutott el a lakossághoz. A Központi, hivatalos nevén „I. számú Vásárcsarnok” központi ellátó szerepet is betöltött. A Dunán uszályokon, szekereken és az épület hátsó végéig érő sínek segítségével vagonokban is érkező temérdek áru miatt nagykereskedelmi engedélyeket is kaptak a bérlők. Ez a forgalom hamarosan kiszorult a nagyvásártelepre és a később elosztóvá vált Bosnyák téri piacra. A Központi Nagycsarnok végül a belvárosi főbb kerületek lakosságának fő beszerző központjává vált.

Óriási tömeg fordult meg a csarnokban naponta, de különösen a szerdai és szombati „nagypiac” napokon. A belső területen kisebb boltrészek voltak kialakítva a nyitáskor, de a század elejére ezek is osztódtak: a bérlők elfelezték, negyedelték őket, így sokszor alig volt már hely a közlekedésre a pultok elé kitett ládáktól, kosaraktól. És az egyre keskenyebb utcácskákban szatyrokat, csomagokat cipelve bukdácsolt-sodródott a napi sokezres tömeg.

Az árusok a belső térben rendkívül sokfélék voltak, döntően kereskedők, akik a kialakított beszállítói körből vásároltak, illetve a naponta érkező nagykereskedőktől. A fontosabb standokat – a csarnok főutcáján és a szakágak szerinti részeken (sertéshúsosok, marhahúsosok, birkások, baromfisok, halasok, zöldségesek, gyümölcsösök, stb.) – a híres termelő gazdaságok és a nevesebb kereskedők uralták. Például Singhoffer M. József és Zimmer Ferenc halászmesterek. Zimmer arról volt híres, hogy meghonosította és felfejlesztette a balatoni fogas tenyésztését. A Zimmer-fogasokat hetenként kétszer úgy szállították Párizsba (!), hogy minden hal kopoltyújában ott volt a „Zimmer-bilét”, kis kerek fémembléma. A két család utódaival gyerekként még találkozhattam, de azt, hogy kicsodák is voltak, csak évtizedekkel később értettem meg.

Másik híres kereskedő vállalkozás volt a Bauer családé, akik déligyümölcs- és csemege-árukkal látták el a vásárló közönséget. A mellékelt képeslapot ők küldték egyik vevőjüknek Munkácsra, melyen értesítették az ottani kereskedőt a megrendelt 92 kg paradicsom elküldéséről (vonatra adásáról). Akkoriban meglepően gyors volt a vasúti szállítás, mert a címzett másnap hajnalban már kivihette a terményt a munkácsi piacra. piac5.jpg

Legalább annyira színes képet mutatott a Központi Vásárcsarnok környéke, mint amilyen a belső világa volt. A Dunaparton a csarnok, illetve a közgazdasági egyetem előtti résztől egészen az Erzsébet hídig húzódott a kosaras és kisasztalos kofák, illetve a szekeres árusok sora. Idényben a különféle gyümölcsöket halmozták fel végtelen sorban, például a nyári dinnyepiac idején nem kellett tonnányi mennyiséget ide-oda cipelni, rakodni, ha a szekérről, vagy a földre halmozott kupacokról árulták. Fiatalkoromban, a 70-es években is még a csarnok melletti Sóház utca volt a dinnyepiac helye, a csarnok oldalsó bejáratai között végig óriási dinnyehegyek voltak. Emlékszem az árusok hatalmas, hosszú pengéjű késeire, melyekkel meglékelték a dinnyéket, mert a kedves vevők zsákbamacskát nem vettek. Egyszer egy barátommal végigmentünk a dinnyesoron és árusokat kihagyva (nehogy gyanúsak legyünk) mindenütt lékeltettünk 1-2 dinnyét. A hatalmas, édes háromszögletű lékeket kóstolás gyanánt megettük. Nagyon jóllaktunk, míg az egyik élelmes kofa ki nem szúrt bennünket.

Télen az utcát egészen a hátsó szabad térig a karácsonyfák hatalmas csoportjai lepték el. Fiatal házas koromban utolsó nap (24-én) délelőtt mentünk a fáért, mert akkor jóval olcsóbban odaadták, mint napokkal, vagy egy héttel korábban. Már látszott ugyanis, hogy sokat hoztak és a kivágott fa rajtuk ragad – remekül lehetett válogatni és alkudozni is.tomeg.jpg

Környékbeli üzletek és vendéglők

Egy ilyen hatalmas tömeget vonzó intézmény környékére természetes módon telepedett sok más kereskedő és vendéglős. A rengeteg bolt közül itt csak néhányat tudunk bemutatni.

vadas.jpg

Az egyikük – a halasokhoz hasonlóan nemzetközi hírű – vadkereskedő Aranyossi András, kinek üzletét egy saját aláírású képeslapjával mutatjuk be. A bolt a berendezés szempontjából is különleges volt. A csarnokkal szemben, a régi Nádor Szálloda épületében lévő helyiség gyönyörű mozaik-csempével volt borítva, aminek vadászjeleneteket és állatfejeket ábrázoló reliefjei a mai napig láthatók (lennének, ha a helyén lévő hamburgeres világcég önkénye el nem rejtené előlünk). Vajon ma miért nincs hasonló üzlet sehol az egész országban? Ahol a tollas foglyok és fácánok, a szőrös-bőrös nyulak lógnak a kampókról és várják a vevőket? Talán a mai kor higiéniai előírásai nem engedik meg? Pedig például Londonban a világ talán leghíresebb áruházában, a Harrod’s-ban éppen ez az egyik fő látványosság az élelmiszerosztályon, ahol egyébként friss osztrigát is lehet fogyasztani az állópultnál egy pohár pezsgővel – 25-30 fontért (kb. 10-15000 forint).piac6.jpg

A korcsmák és kisvendéglők szinte minden házban megtalálhatók voltak egészen a Kálvin térig, piacnapokon zsúfolásig telve kofákkal, kereskedőkkel és vásárlókkal egyaránt. De Krúdy Gyula is szívesen üldögélt a vámházkörúti Szikszaynál ebédidőben, vagy ivott egy hajnali jó pálinkát a Pipa vendéglőben a „trógerekkel”, a naphosszat kétkerekű kordéval száguldozó rakodómunkásokkal. A kereskedők és környékbeli polgárok törzshelye a Csarnok téri Schossberger vendéglő volt. piac7.jpg

Lent a Dunaparton pedig az uszályok személyzetét volt hivatva jó ételekkel és italokkal kiszolgálni a Matróz Csárda. A rakpart falához épített vasszerkezetű vendéglőben, fiatal koromban még ettem csigapörköltet, de legendás volt itt a pacalpörkölt vele főtt krumplival, továbbá a marhalábszárhúsból készült pörkölt is házi tarhonyával. A mérsékelt árai miatt a közgáz egyetem diáktanyájaként is funkcionáló csárdát a 80-as évek elején bontották le.piac8.jpg

Budapest piaci körképét további cikkekben folytatom majd.

Az ebben a posztban (miként a blog többi írásában is) látható illusztrációk a személyes, eredeti darabokat tartalmazó gyűjteményemből származnak.

A bejegyzés trackback címe:

https://melyenszanto.blog.hu/api/trackback/id/tr18279194

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.