Igen nehéz lenne számba venni, hogy a régi budapesti és környékbeli kocsmák, vendéglők közül melyek udvarán volt kuglipálya. Pedig nagyon sok ilyen kertvendéglő volt, csakhogy az idők változásaival és a kerthelyiségek bővítgetésével rendre eltűntek mindenhonnan. Én még emlékszem egy közelmúltbeli élményre kb. 25 év távlatából. Amikor vasárnaponként rendszeresen kibicikliztünk feleségemmel a Római partra, a Pünkösdfürdői Strand mögött (a Nagy Gáton lévő, aszfaltozott bicikliút kezdeténél) volt egy kocsma, azaz Büfé, melynek oldalában mindig láttunk néhány kuglizót az oldalsó faketrec fedett pályáján. Úgy emlékszem, különösebb neve sem volt a vendéglőnek, de vendége annál több.
A vendéglátóhelyeken honos sportágakról már volt szó egy korábbi posztban: a biliárd a kávéházak elmaradhatatlan kelléke volt évtizedekig. Ennek „nagy testvére” volt a kugli, úriasabb nevén a teke, mely a 9 nagy fabábú és egy termetesebb fagolyó segítségével nyújtott maradéktalan szórakozást az erre vágyóknak. Márpedig ilyen emberek jócskán akadtak, hiszen alig volt olyan falu, vidéki város Magyarországon, ahol ne lett volna 1-2 kocsmaudvar kuglizóval, rendszerint fedett, esőtől védett pályával a kerthelyiség asztalai mellett. Például Jolsvai András egyik novellájában nagyon szemléletesen írja Akáctelek nevű falu kocsmájáról: „A kocsmához udvar is tartozott, léckerítéssel, fateknős kuglipályával és egy mindig koszos komondorral.”
A „Nagy Játékból” természetesen Budapest sem maradhatott ki. Számos józsefvárosi, ferencvárosi, kőbányai, újpesti és kispesti kocsma vendégei használhatták a játékot sörmeccsek, versenyek céljára, de a vasárnap délelőtti „testedzés” ürügyén a társasági együttlét, beszélgetés, sörözés – fröccsözés vonzereje sem lebecsülendő. Hiszen ahogy Krúdy is írta: „A kuglizóban már sok mindenféle eszmét felvetettek az urak!” A „társadalmi jelenség” persze nem csupán a munkáskerületek munkásainak, polgárainak és iparosainak jellemzője volt, de átszivárgott Budára, az úribb körökbe is. Különösen azután, hogy országos sportesemények, Teke Szövetség megalakulása, sőt nemzetközi versenyek rendezése tette egyre inkább népszerűvé a teke sportbajnokait, illetve magát a játékot.
A teke magyarországi diadalútja
Sokezer éves előzmények, egyiptomi és más ókori alkalmazások után hazánkban már a középkorban használták a teke szót, így nevezték a kőgolyót, amit harci eszközként az ostromlott vár faláról a támadó ellenségre gurítottak. Mivel a háborúban használták a tekét, szerepelt a harci gyakorlatok között is: lovagok, harcosok népszerű sportja lett a középkorban. A harci játékok közül lassan eltűnt, helyébe nálunk is a kuglizás lépett. A tatárjárás után az elnéptelenedett országba a IV.Béla király által Erdélybe telepített szászok építettek először pályákat például Nagyszebenben, ahol a város lakói összemérték tudásukat, ügyességüket. Később Mátyás király udvarában is kedvelt játék lett, bár még csak néhány elemében hasonlított a mai tekéhez.
Az 1800-as években már járványszerűen terjedt az országban. Nagyszebenben Fleischer Michel, a takács cég atyamestere és betűvető „Kigelbaum und Kigelräume” című szásznyelvű füzetében leírta, hogy 1817-ben a várostáblán aranybetűvel kiírt Kigelmaister (tekebajnok) az évben a legtöbbet ütő Joan Konnert volt.
A népi „kuglizás” inkább a falvakban hódított, de a tekesport a városi egyesületekben született. 1934. június 17-én a magyar tekézés képviselői (az Előre, a BSZKRT, a Nagytétényi Hungária és a Pesterzsébeti Petőfi) megalakították a Keleti pályaudvarnál lévő Park szállóban a Magyar Tekézők Szövetségét (MATESZ), egyben megalakult a Budapesti Tekézők Szövetsége is. Az országos szövetség első elnöke Somogyi Béla lett. A szabályokat az osztrákoktól vettük át. Ekkorra már kialakult a bábuk formája, a golyó- és a pálya mérete. (Pesten csak egyetlen szabványos kettes versenypálya volt a Westend kávéház pincéjében.) A szövetség megalakulása után rohamosan szaporodni kezdtek a pályák, ezzel együtt a csapatok is. Hamarosan a Park szálló szuterénjében, a MÁVAG, a BSZKRT sporttelepén, továbbá a Kőbányai Kaszinóban épült kettes versenypálya.
A sportág ezután viharos gyorsasággal bekapcsolódott a nemzetközi sportéletbe:
1934-ben egy nemzetközi versenyen a férfi csapatunk (Radócz Mihály, Ray István, Hullám Lőrinc, Podzerka Dezső és Vecsernyés Ferenc) a 3. helyen végzett. Ekkor már a döntőket 15-18 ezer ember szurkolta végig a Deutschlandhalle stadionjában épített 36 tekepályán. Ettől kezdve rengeteg magyar siker született egészen a legutóbbi évekig – még világbajnokok is. Legutóbb 2015. május 23-án a VI. Csapat-világbajnokság döntője előtt jelentették be, hogy a Nemzetközi Teke Szövetség „Hírességek Csarnoka” első tagja Csányi Béla (1950-ben született Szegeden, az FTC versenyzőjeként számos világbajnokságot nyert) minden idők egyik legeredményesebb versenyzője, edzője lett.
„Hogy lesz a gyerekből bajnok?”
Mint a legtöbb sportot, a tekét is gyerekkorban kell elkezdeni, megszeretni. Persze a gyerekek nem jártak kocsmákba és nem játszottak sörmeccseket. Mégis mindenütt ott voltak! Krúdy sok helyen írt a kuglizókról és néha az ott lebzselő gyerekekről, akik némi aprópénzért a bábukat állítgatták és a fekete táblára krétával írták a versenyzők eredményeit. Az „Isten veletek, ti boldog Vendelinek” című novellában például ezt olvastam: „Hej, most jutott csak eszébe Privát úrnak mindenféle emlék a régi étkezések történetéből! Így, piros terítékes, vidéki verandák, ahonnan látszik a hosszú kuglizó, amelynek dobja mellett már ott áll a kugliállogató mezítlábas gyerek, de a kuglizók még maguk a verandán ülnek, vajat, túrót, szafaládét, hagymát esznek, és karcolva öntenek rá őszpiros színű sillerborokat. Adóhivatalnokok és a vízszabályozó társulat tisztviselői feledik napközi bajaikat a régi Gondűzőben; nagy bajuszú vendéglős jár az asztalok között, és a szürke szakállas adóellenőrnek igyekszik kedvében járni. Ilyen dolgok jutottak Privát úr eszébe, amíg a hagyma roppant a vendég fogai alatt, és szemmel láthatólag verejtékezett a feje búbja, amely egyébként már kopaszodott.”
A teke budai fellegvára
Az asztalok között járó nagybajuszú vendéglős alakjához bennem elsősorban a budai, Pasaréti úti vendéglő tulajdonosa, Bruckbauer Mátyás György neve társul, aki nem csak remek ételeivel vonzotta a polgárokat, hanem a tekézők paradicsomának megteremtésével is.
A vendéglőt úgy hívták, hogy „Kedélyes Gyurihoz”. Különleges, szokatlan név, hamar megjegyezték sokan, de a gyorsan kialakuló törzsközönség vonzásához kedélyes Gyurira személyesen is szükség volt, sőt a háziasszony főztje nélkül sem sokra mentek volna. A család és a vendéglő történetének feltárása önmagában is érdekes: az egyik Bruckbauer unokával többször találkozott Gundel Imre, és ebből született egy rövid emlékirat, melyből itt csak a legfontosabbakat ismertetem. Bruckbauer Mátyás Györgynek hívták az alapítót. Azért használt két keresztnevet, mert nem szerette, ha ünneplik. Mátyás napján azzal tért ki, hogy ő György, és György napon a Mátyás nevet viselte.
Matthias Georg Bruckbauer Bécsben született 1869-ben, honosítási oklevele 1899-ben kelt. Hentes-mészárosként kezdte pályafutását, majd pincér lett a híres-nevezetes Hangliban. Itt ismerte meg a szomszédos Vigadó „kulcsárné”ját, Petz Irmát, akit feleségül is vett. Első üzletük a mai Erzsébet híd tengelyében, a vízesés alatti helyen lévő Kacsa betérő vendéglő. A századforduló éveiben a hídépítés miatt bontották le. Második üzletük a Rácz fürdővel szemben megnyílt vendéglő volt, ahol az utazók állatairól is gondoskodhattak, de ők maguk is meghúzódhattak az istállóban, kocsiszínben vagy éppen az ivóban. Minden nap disznót vágtak, már hajnali 3-4 órakor hatalmas üstökben főzték a gulyást, de a pacalt is, hogy reggel a fürdőzők, vásározók friss, forró ételt kaphassanak. Ezt az üzletet azután Bruckbauer uram komája, Horváth József vette át, és ő már itt alkalmazta a „Kedélyes Gyurihoz” cégérnevet.
Harmadik üzletként Mátyás György 1910-ben vette meg apósától a Pasaréti út 25. alatti Petz vendéglőt. Ez lett aztán a legismertebb „Bruckbauer Kedélyes Gyurihoz” vendéglátóhely, melyet máig jegyeznek a magyar vendéglátóipar történetében. 1932-től (Bruckbauer halála után) özvegye vezette az üzletet az 1940-es évek végéig.
Csendes vacsorázó hely volt, mindig zene nélkül. A kapu előtt gyakran rendőr irányította az autókat, az 5-ös autóbusz végállomását az 1920-as évek végén ide helyezték át, a kalauzok a villamoson is így mondták be a megállót: „Bruckbauer”.
A vendégkör igazi polgári társaság volt, annak elég széles skálájáról, például orvosok ebédeltek itt a János kórházból. Színészek: Bajor Gizi nagy fekete kalapban jött rendszerint, de Honthy Hanna is járt ide, amikor a Horváth kertben a Három a kislányban játszott, és felkereste a vendéglőt Fedák Sári is. Csortos Gyula nagyon szerette a véresre sütött bifszteket. Willy Fritsch német színész a paprikás csirkét imádta galuskával. Törzsvendég volt Széchenyi és Bethlen gróf, és időnként a szomszédban lakó Déry Tibor, illetve gyakran jött el kislányával Csók István festőművész.
Stabil asztaltársaságok is alakultak, például keddi napokon autóversenyzők Delmár Walter vezetésével (Delmár Walter legendás autóversenyzőnk volt, nagyon sok hazai és nemzetközi verseny győztese. 1926-ban nem csak ő győzött sportkocsijával a MAC János hegyi szerpentin-versenyén, hanem felesége is bajnok lett a túra-automobil kategóriában.) Csütörtökön a papok, egyéb napokon bírák „Gyehenna asztaltársaság” néven, hentesek és Markó utcai ügyvédek találkoztak. Hetenként itt jött össze az Öregfiúk társasága kuglizni: akik a legkevesebbet dobták, azokat egy „ketrecbe” zárták és egy rundó italt kellet fizetniük a társaságnak.
Egy 1938-as Meghívó került a kezembe, amit a Magyar Iparművészek Országos Egyesülete küldött a híveinek, ilyen szöveggel:
„Meghívjuk Önt és kedves hozzátartozóit a BRUCKBAUER vendéglőben tartandó TEKÉZÉSRE!” Majd részletes útmutató a megközelíthetőségről és az időpontokról (havi 2 alkalom). A Meghívó levelezőlap címzettje Hodina Adolf, aki a IX. kerületi Kinizsi utcában lakott. Hodina úr vasműves, kovács iparművész volt, például a Győr egyik szimbólumát jelentő Vaskakas kutat ő készítette. A 30-as években tehát már az egész város a vendéglő vonzáskörébe tartozott!
Kugli a művészetben
Ahogyan minden sportágról – a kugliról is számos vers, prózai mű, de még rajz és festmény is készült. A kávéházakat, vendéglőket a művészek „rendes tartózkodási helyeként” ismerjük, ezért természetes, ha ők sokszor megörökítették élményeiket. Az egyik kedvencem Rippl-Rónai József festménye, amelyen a ködös vasárnapi délutánban kuglizó kispolgárokat ábrázolta.
A művészről Révész Emese művészettörténész remek cikket írt (honlapján megtalálható), melyben Rippl-Rónai franciaországi időszakával is foglalkozik:
“Munkába mélyedve itt éltem át legérdekesebb, legszebb részét életemnek” – összegezte Rippl-Rónai a Neuilly-ben töltött időt. Valóban, a kilencvenes évek festészetének legérettebb, legátgondoltabb és legkorszerűbb szakaszát alkotja. 1892-ben itt készült a Kuglizók című kompozíciója, amelynek keletkezéstörténetével emlékirataiban is hosszan foglalkozott:
“Hosszú sétáink alkalmával – tél idején – Neuilly mellett, Levallois-ban, elhagyott kertekben gyakran láttunk csendes mulatozókat, nyugalomba vonult öreg úriembereket tekézni: karakterisztikus nyárspolgár-alakokat, amint ebben az öreges, szürke hangulatban szórakoznak, podagrás tagjaikat ezzel az erősebb mozgással járó játékkal igyekeznek egészségesebbé fiatalítani. Az öregebb embereknek ez az «erősebb» mozgása, mely tulajdonképpen csak rájuk nézve «erős», a néző, kivált a fiatal szemében azonban közelebb áll a nyugalomhoz: ez a jellegzetes mozgás, úgy az egyes alakoké, mint az összes alakok tömegmozgása, festői szempontokból nagyon érdekelt.”
Epilógus
Két fotón egy másik kuglizó emléket is találtam 1920-ból. Az ombk Kuglizó Társaság tagjai láthatók a képen, szintén a Pasaréti úti vendéglőben. A rövidítés bányászati és kohászati mérnökökre utal, de pontosan nem sikerült kiderítenem. Érdekes azonban egy későbbi ceruzás feljegyzés a lap hátoldalán: 1953-ban már csak öten éltek a kuglizó társaságból: Krausz Pista (86 éves), Vargha Béla (76 éves), Zalay Kálmán (65 éves), és esetleg Seidl él még (65 éves), és persze a feljegyzés írója. A hajdani 19 fős nagyszerű, vidám, láthatóan jól szituált polgári kuglizó társaságot a háború és az idő eltüntette.
És hogy mi lett a tekéből? Magyar versenyzők rendre nyerik a különböző hazai és nemzetközi versenyeket. A vendéglátásban már átkeresztelték Bowlingnak, a bábukat gépek állítják fel, nem pénzt keresni akaró kisgyerekek, és a játékhoz elengedhetetlen sör is többe kerül. A játék öröme, élménye azonban a régi maradt…
A poszt szövege szerzői jogvédelem alatt áll. Az itt szereplő képek eredeti példányai a szerző tulajdonában vannak!!!
