A képzeletbeli óbudai csatangolásomba úgy beleéltem magam, különösen a vendéglők ételeinek, kínálatának említésekor – hogy még a héten feltétlenül elmegyünk barátaimmal a Kéhlibe egy ebédre. Addig azonban nézzünk körül, milyen nevezetes helyekre – és vendéglősökre – érdemes még emlékezni, akik meghatározták a „belvárosi” polgárok hajdani kirándulásainak célpontjait.
Vendéglő „A kenyeres pajtáshoz”
Ha az Újlaki piactól elindulunk kifelé (a városhatár felé), arányosan csökken a vendéglők száma, de még itt sem kell túl sokat gyalogolnunk egyik kocsmától a következőig. A Kenyeres Pajtáshoz címzett étterem például a Kenyeres utcába telepedett 1938-ban, amikor Hikman Ferenc megalapította (a név írásmódja sokféle volt, de egy képeslapon ezt az egyszerű írásmódot használta a család).
A környék akkortájt népesült be a régi földszintes házak mellett új, többemeletes lakóházakkal is (melyeket a modern, egyszerű, kicsit bauhauszos stílusban terveztek, és jórészt még ma is állnak! A 60.-as években készült fotón jól látszik egy ilyen épület a vendéglő mellett.). A kocsmát az ott lakó kispolgári közönség látogatta. Szinte mindenki mindenkit ismert a környékbeliek közül. A kocsma belső tere hasonlított a többi óbudai kocsma átalakított lakószoba-szerű környezetéhez. A bejáraton át a söntésbe jutott az érkező, onnan egy kisebb helyiség nyílott néhány asztallal és a konyha. Az igazi értéke a kerthelyiség volt, ahová nyári estéken szívesen látogattak el a családok egy kis meghitt beszélgetésre, hűsölésre.
A Hickmannoknak nem volt szőlőjük, a bort vidékről, termelőtől hozatták. Feltehetőleg a Balaton-felvidékről, hogy pontosan honnan, azt nem tudjuk. A ház specialitása ugyanis a „háromdecis" volt, azaz három deci szürkebarát és két deci szóda, amiért gyakran a gyerekeket szalajtották el otthonról a vasárnapi ebédhez.
Az üzletben a fiatalok szolgáltak fel, a konyha a nagymama birodalma volt. A kocsmában rendszeresen nem készült meleg étel, de némi hideg harapnivaló, felvágott, pogácsa mindig akadt. No meg virsli „szafttal". Azonban mint a legtöbb óbudai kocsmában alkalmanként - rendelésre - itt is főztek meleg ételt. Néhány hajdani törzsvendég különösen a Nagymama kitűnő lecsójára emlékszik.
A Kenyeres pajtáshoz címzett vendéglő "maradványáról" még az 1960-as években készült egy fotó (Horváth János barátom készítette), de a hajdani emlékek már nem folytatódtak a kocsmában.
A „Fahn" vendéglő (Fáni étterem)
A Vörösvári út és a Bécsi út nagy kanyarulatánál rendbe hozva, és az eredeti formájában áll egy földszintes épület a Vörösvári út 131-133. szám alatt. Most olasz étterem működik benne. Ez az étterem egyike azon óbudai helyeknek, amelyek alapításuk óta szinte megszakítás nélkül azonos funkcióval működnek manapság is. A tulajdonosok közben persze sokszor változtak. Ebben az étteremben volt az árverés, és itt kötött megállapodást barátom, Cecei Tibi a vendéglátó vállalat vezetőjével a Híd (később Kéhli) vendéglő bérleti szerződéssel való üzemeltetésére.
A régi Óbudára még emlékező idősebb emberek emlékeiben ez „a Fáhn vendéglő" néven él, holott Fahn Gyula előtt és után is több tulajdonosa volt az üzletnek. Kétségtelen, hogy a múltbeli tulajdonosok közül Ő tette a legnépszerűbbé és leghíresebbé kocsmáját.
Az óbudai kocsmákról készült regiszter szerint a Vörösvári út 131 -133. szám alatt 1907-ben nyitott kocsmát Streck István, majd egy évvel később, 1908-ban Ziegler Györgynek adta át az üzletet. A Zieglerek 1935-ig vezették vendéglőjüket, utoljára négy Ziegler testvérre maradt az üzletvezetés minden gondjával együtt. A négy testvér nem nagyon tudott megegyezni a munkafelosztás és üzletvezetés dolgában, így eladták a kocsmát. Tőlük 1935-ben Fahn Gyula vette át a boltot. A kocsma felvirágoztatásában és hírnevében kétségen kívül Fahn Gyuláé volt a legnagyobb érdem, de nem elhanyagolható a ház földrajzi elhelyezkedése sem.
A 72-es villamos végállomása, illetve az Óbudai temetőhöz igyekvők rendszeres „vonulása” miatt biztosítva volt a forgalom. Ez persze nem lett volna elég a megfelelő házias ételek, remek jó borok és – a hirdetéseikben is kiemelt – sramlizene nélkül. A temetések után még jobban megnövekedett a vendéglő forgalma. Sok család tartotta ebben a vendéglőben a halotti tort, és tartják sokan még napjainkban is, amint arról az étterem mai vezetője tudna igazán mesélni.
A vendéglő helyiségei, a söntés és az egyes termek „U" alakban fogják közre a kerthelyiséget, innen nyílik a boltíves pincelejáró. A kertben egy azóta hatalmassá és terebélyessé növekedett fa borítja árnyékát az asztalokra és az ott letelepedőkre.
A régi idők még élő tanúi szerint 1917-ben a Magyarországra menekült orosz gárdatisztekből alakult balalajka zenekar mulattatta a vendéglő közönségét. Ez a zenekar már a különlegessége miatt is sok vendéget vonzott, igazi hírnevet mégsem ők szereztek a Fáhn vendéglőnek, hanem valójában a Fáhn korszakban működő sramli zenekar és énekesük, a híres-nevezetes Kraft Pepi.
Schramli-zenekar a jellegzetes kétnyakú "citera-gitárral", akik a Fahn után a 30-as években a Siposban is zenéltek.
Az 1950-es években a Fáhn vendéglőt is elérte a végzete. Államosították és üzemeltetését a Vendéglátóipari Vállalat vette át. Nevét is megváltoztatták Óbudai Népkertre. Színvonala sem volt már a régi, csaknem talponállóvá züllött. A rendszerváltást közvetlenül megelőző időben, 1995 és 1999 között Sramli söröző néven futott, üzemeltetői próbálták újból feltámasztani a vendéglő régi hírnevét. Sok tulajdonos- és stílusváltás után olasz étterem lett, majd ha jól tudom, ma már bankfiók.
Csak az érdekesség kedvéért említem meg, hogy ebben a nagy kanyarban a Fahn vendéglővel szemben is volt egy ragyogó kerthelyiséggel rendelkező étterem, Karl Ferenc vendéglője, a Vörösvári út 142-ben (lásd a címképen). A tulajdonosról semmit sem tudok, de az 1910-es években nyílt kertben mindenféle polgárok, és a környező falvakba utazó egyszerű emberek adták a vendégek zömét. Emellett rendszeres találkozó helye volt a Budai Testedzők Köre sportolóinak; a focimeccsek után az összes szurkolóval itt ünnepelték a sportolók a győzelmüket, vagy akár a veszteségüket is. Karl úrnak ez biztosan nem jelentett nagy különbséget a forgalomban…
A „Sipos”
Manapság, vagy legalább is a közelmúltig a Sipos volt Óbuda „zászlós-hajója”, a legtöbbet emlegetett és igazán autentikusnak ismert óbudai vendéglő. Rengetegen beszéltek-emlékeztek róla és nagyon sok írás foglalkozott vele nyomtatásban és az Interneten egyaránt. Mégis hiába kerestem olyan leírást, amely a kezdetektől említette volna a históriát – ezért megpróbálom itt vázlatosan összegezni az ezer helyen található adatokat, ismereteket. A Sipos-történet azért is nagyon szerteágazó, mert a leírásokban, emlékezésekben sok az ellentmondás. A legjobb forrás Gálosfai Jenőné könyve az óbudai vendéglátásról (Kockás abrosz, jó kadarka címen jelent meg 2007-ben). Azt azonban ő sem említi, hogy 1929-ben a Magyar Szállodás és Vendéglős Évkönyv 6 Sipos vendéglőst sorol fel (egyikük például: a "Sipos Benő" egy nagyon kedves barátom, Bánk nagyapjának kedvenc helye volt a Király utca 100-ban), akik közül Károly még a kőbányai címen, de Ferenc már a IX. kerület, Ranolder utca 9. számon szerepel. Rajtuk kívül említi a jegyzék Antal, Benjamin, Gyula és Mátyás nevét, de sehol sem találtam nyomát a rokonságnak, vagy más kapcsolatnak.
A nagy kaland Kőbányán kezdődött. Az alapító, Sipos Ferenc kiskocsmája a Martinovics téren volt, ahol öccse, Sipos Károly mellette tanulta a mesterséget. Amikor a népszerűségük miatt kinőtték a kiskocsmát, Sipos Károly 1925-ben megnyitotta a Kőbányai Halászkertet a Belső Jászberényi út 43-ban. Károly a közeli Kispest vendéglősétől, a Gödör tulajdonosától tanulta meg, hogy a városok belsejében is kedvelt lehet egy hal-vendéglő. Egy hajdani hirdetés szerint „ózondús levegőjű kerthelyisége árnyas fáival az úri társaságok kedvenc szórakozó helye” volt. Minden nap friss halászlét és túrós csuszát is hirdettek, csütörtökönként pedig nyársonsült készült a kertben – a vendégek előtt, biztosan jócskán ingerelve az arra járók szagló-szerveit. Sipos úr a szálkanélküli halászlé készítését is a kispesti vendéglősöktől tanulta és vitte át Óbudára. A Sipos kert ugyanis 1930-ban megszűnt Kőbányán, mert elköltözött Óbudára.
A Lajos utca 46. szám alatt nagyon régóta működött kocsma. Első tulajdonosa Milacher Imre volt, aki üzletét 1883-ban nyitotta meg. Milacher Rozália 1885-től kezdődően vezette tovább a kocsmát. Ő feltehetően az előző tulajdonos leánya volt. Valószínűleg nemsokára férjhez ment és a kocsmát ettől kezdve özv. Milacher Imréné vezette. Milacherék további sorsáról nem tudunk, de üzletüket a következő tulajdonos, Sipos Károly szinte világhírűvé avatta.
Sipos Károly 1880-ban született Nagykárolyban. Tanulmányait 1896-ban fejezte be és először vidéki városokban dolgozott, majd 1910-ben Budapestre költözött. Feleségül vette Hess Annát, aki régi vendéglős családból, az ismert Maloschik famíliából származott.
Óbudán a 30-as évek rengeteg vendéglője és kiskocsmája mellett, nehezen indult be az üzlet, de a remek ételek, a jó hangulat és a sramli zene hamarosan egész Budapestről csábította a vendégeket. Sipos úr felújította az épületet, a kocsi-beállásra szolgáló nagykaput is megnyitotta a vendégek előtt, így rögtön a kerthelyiségbe jöhettek az emberek. Ahol a legszembetűnőbb a kert közepén álló szokatlanul nagy akvárium volt, tele élő halakkal. Amit a vendégek kiszemeltek, az hamarosan a tányérjukra került, miközben egy-két liter jó balatoni és Eger vidéki borral vészelték át a várakozási időt.
A legközelebbi Duna-partnál egy kis uszályban várakoztatták a friss halakat (a Dunán járó „propeller” kikötő stégje mellett). Itt, a közeli Duna parton hamarosan nyitottak egy kerthelyiséget, amely nagyjából a mai Dereglye utca végénél, a vízparton lehetett, kilátással a Margit szigetre (a bemutatott fotón látszik a távolban a szigeti víztorony). Itt volt a kikötőstég is, ahol megállt a Dunán közlekedő propeller, és gondolom, hétvégeken ontották a halászlére éhes városlakókat. Sipos úr jól gondolta, hogy az érkező kirándulókat azonnal becsábítja (a remek halászlé-illatokkal) a vendéglőbe, mielőtt még „szétszélednének” a sok egyéb vendéglő felé.
Nagyon sokat költöttek hirdetésekre, így az üzlet egyre jobban ment, ezért Sípos Károly felkérést kapott egy hegyvidéki étterem vezetésére is. A Zugligetben bérelt vendéglő közel volt a villamos végállomáshoz, és 1939-ben már híressé is vált – akkoriban a hétvégeken még zengett a Buda környéki hegyvidék a kirándulók tömegétől. A háború kitörése miatt azonban a forgalom gyengébb lett, így Sipos úr már nem tudta folytatni a saját autójával a napi ingázást Óbuda és Zugliget között – a hegyi éttermét továbbadta.
Óbudán azonban nem csökkent a forgalom, folyamatosan bővítették az üzletet (a házban lévő kis lakások megszüntetésével), sőt egyre több külföldi vendég is látni akarta Óbuda gyöngyszemét és kóstolni a híres halászlét, túrós csuszával. Megjelentek tehát a vendéglőről olyan képeslapok is, amelyeken a magyar mellett német felirat is volt.
Sipos Károly 1942-ben sajnos 62 évesen meghalt. Az éttermet ezután felesége vezette egy évig, amikor férjhez ment Kugler Ferenchez, akinek nevére került az üzlet. Egy év múlva a halászkert továbbra is Sipos néven üzemelt, és ezt a nevet a későbbi államosítás után is megtartotta egészen a mai napig.
Óbuda rekonstrukciója során tervbe vették a Lajos utca egy részének lebontását a Bécsi útig, hogy ide is házgyári lakótelepet építsenek. Egyetlen helyen akarták megőrizni a régi hangulatot - a Fő-téren és környékén -, mint egy rezervátumot. Csak a Sipost akarták megtartani, ezért Új Sipos néven a vendéglőt a Fő térre mentették át. Ennek vezetője lett 1983-tól Fejér Miklós. Fejér úr Pesterzsébeten született és nőtt fel. Régi vendéglátós volt, egy riportban így mesélt a múltjáról:
A nagymamának az 1900-as évek elején a Tompa utca és a Páva utca sarkán kocsmája volt. Mikor ő kiöregedett, anyám egyik testvére vitte tovább az üzletet, akinek a Tabánban a Döbrentei utca 9. szám alatt 1930-tól 48-ig volt egy nagyon híres vendéglője Háromcsőrű Kacsa néven, amit nem államosítottak. 1948 végén, a tulajdonos halála után a vendéglő megszűnt; majd Rákosi Mátyás központi könyvelésére kerültem –akkor már megkezdődtek az államosítások, aztán az egyik rokonom 1955-ben gebines üzletet kapott, ott lettem újból vendéglátós. Abban az időben, az ’50-es évek végén és a ’60-as, ’70-es évek elején a Dél-Pesti Vendéglátó-ipari Vállalatnál dolgoztam. A nagy kiugrásom az volt, hogy a Duna-parton működött a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem alatt a Matróz Csárda, ahol árultak csigát, békát, rákot, teknősbékát és mindenféle olyan halat, ami a magyar folyókban és tavakban található. Nagyon jól ismertem az egyik Vendéglátó-ipari Vállalat igazgatóját, Sárai Józsefet, aki a ’70-es években megkérdezte, hogy volna-e kedvem átjönni Budára. Átkerültem a Fillér utcába a Kikelet nevű vendéglőbe, ott voltam 5 évig, onnan a’70-es évek végén Óbudára kerültem a Kenyeres utcai Hörpintő vendéglőbe. A ’80-as évek elején nagy rombolás volt Óbudán, amikor a régi épületeket lebontották, a Sipost is le akarták bontani. Az akkori vendéglátó igazgató és a tanácselnök gondoltak egy nagyot, hogy ezt a patinás nevet mégsem kellene az enyészet martalékává tenni. Azt mondták, hogy a Fő teret sétáló térré teszik, és a Lajos utcában lévő Sipos helyén egy 10 emeletes épület lett volna, de ezt nem hagyták. A bontás megszűnt pénzhiány miatt, és így kerültem én a Fő térre. Csodálatos 12 évet töltöttem ott. Az ország és a világ színe-java megfordult a Siposban.
A Lajos utcai Sipost ekkortól a „régi" jelzővel illették. Az épület kb. a rendszerváltásig állt, akkorra azonban annyira leromlott állapotba került, hogy - bár a korábbi házgyári lakótelep ötletet elfelejtették - lebontották, pedig karbantartással megmaradhatott volna. Fejér Miklós megvette a telket és a régivel pontosan megegyező méretben és külsővel, de mégis korszerű anyagokból és berendezéssel felépíttette a Sipos vendéglőt, ami azóta is Régi Sipos néven üzemel. Fő vonzerejük továbbra is a halételek készítése, de természetesen ma már más ételeket is felszolgálnak.
Fejér Miklós egy korábbi kisvendéglőjének ajtajában áll sportoló vendégeivel.
Ővele a Siposnak egy egészen új és önálló fejezete kezdődött, és nagyon gyorsan újra mindenki róluk beszélt Budapesten, ha a vendéglátás szóba került. Nagyon sok riport, beszélgetés készült vele 15 év alatt, mivel Fejér Miklósnak ősidők óta a sport volt a szerelme. Evett nála a labdarúgó Aranycsapat szinte minden tagja, hosszú ideje úgy támogatta a magyar sportot, hogy a MOB, valamint több sportági szövetség számára rendezvényeket szervezett, étterme közgyűléseknek, sajtótájékoztatóknak, ünnepi programoknak adott otthont. A vízilabdázókhoz régóta különleges kapcsolat fűzte. Nem csak négyévente, olimpiai győzelmek alkalmával látta vendégül a csapatot, de ő nem hiányozhatott egyetlen hazai válogatott meccsről sem, és különös módon mindig ott volt Ferihegyen, ha a csapat külföldi versenyre utazott. Ő volt az, aki saját, Balaton melletti borospincéjébe invitálta az egész csapatot, amikor a fiúk a fűzfői edzőtáborban voltak a felkészülési időszak alatt. Sőt igen nagy feltűnést keltett, amikor a Long Beach-i világbajnokságról hazaérkező junior válogatottat állófogadással várta a repülőtéren. Tökéletes „kitelepülést” szervezett ételekkel, italokkal, pincérekkel és lelkesítő, hangulatos ünnepléssel.
A régi Sipos kisterme a jellegzetes horgász-freskóval.
Fejér Miklós az utóbbi években már lányaival vezette az éttermet; pontosabban a lányok vezették, ő már csak a vendégekkel foglalkozott, akik között nagyon sok volt az ismerős. 2015. novemberében hunyt el, 88 éves korában. Az „Ő” Siposa sohasem lesz már többé. A gasztronómiai siker ellenére ugyanis anyagilag gyenge lábon álltak. Fejérék a 2008 óta csökkenő bevételből már nem tudták kigazdálkodni a felújításokra felvett euró alapú hitelt, így 2011-ben csődeljárás indult a cég ellen. A hitelezők kielégítésére nem látszott fedezet, ezért az ilyenkor szokásos módon 2012 júniusában megkezdődött a cég felszámolása.
A kijelölt felszámoló többször próbálkozott az árverezéssel, a kikiáltási ár 150 millió forint volt, és a több mint 800 négyzetméteres ingatlant 2014. januárban egy szakmai befektető a még elfogadható legalacsonyabb áron, 105 millió forintért megvette.
Fejérék a Facebookon búcsúztak vendégeiktől. „A Régi Sipos halászkert jelen formájában bezárt. Köszönjük minden kedves vendégünknek és kollegánknak az elmúlt évtizedeket!”.
A poszt szövege szerzői jogvédelem alatt áll. Az itt szereplő képek eredeti példányai a szerző tulajdonában vannak!!!
