A kertvendéglőkről általában a külvárosok, hétvégi kirándulások emlékei jutnak eszünkbe, nem mindennapos események és élmények. Pedig Budapest már a két háború között is olyan nagyváros volt, amely minden elképzelhető izgalmas megoldást és élményt tartogatott - akár a hétköznapok estéin kerthelyiségre áhítozó belvárosi polgárok számára is. Az egyik ilyen, vagy éppen legismertebb kertvendéglő volt a Sörkatakomba, talán éppen a régi Pest város mértani közepe táján (bár ezt még senki sem mérte ki).
Kecskés János korcsmáros – magát így titulálta – a Sörházzal nem csak egy vendéglőt akart működtetni, hanem egy „sörös kegyhellyé” kívánta fejleszteni 1939-ben, amikor Dominek Gyula vendéglőstől átvette a Részvény Serfőzde által nyitott söröző vezetését. Közben néhány évig, 1936-39 között Sass Sándor vezette a vendéglőt. Még Dominek úr hozta vissza a régi sörös ünnepek egy részét - tavasszal az Új Sör és a Baksör Ünnepét, az ősszel megtartott Sernyitó Ünnepet. Ezek a régi céhes szokások egyre népszerűbbek voltak, hatalmas tömegek lepték el a házat. A Sörházban Kecskés úr a magyar serfőzés több évszázados múltjának is emléket kívánt állítani. A pesti Eszterházy utca 6-ban lévő épületben szinte minden ezt igazolja, de a kiteljesedés fokozatosan valósult meg.
Anélkül, hogy a rendkívül izgalmas, de szerteágazó magyar, és főleg kőbányai sörtörténelembe bonyolódnánk, néhány szót kell szólni a vendéglőt alapító cégről. Az Első Magyar Részvény Serfőzde Rt 1867-ben tartotta első, alakuló közgyűlését. Az alapítók részben a kőbányai Dreher sörgyárak legnagyobb konkurensei, a Barber és Klusemann sörgyárak tulajdonosai voltak, részben a sörgyártásban már nagy lehetőségeket látó pénzemberek és gabonakereskedők, közöttük Haggenmacher Henrik és öccse; - a svájcból ide települt család a malmos és a szállodás szakmában volt érdekelt az 1850-es évektől kezdődően. Rajtuk kívül a legsikeresebb gabonakereskedők – pl. Gschwindt Mihály, Sebestyén Frigyes, stb. - vettek részt a csoportban. Az összegyűlt tőkéből komoly fejlesztésekbe kezdtek, és megindították a „harcot” a Dreher sörök csaknem egyeduralma ellen. Ennek jegyében vásárolták meg az 1900-as évek elején az Eszterházy utca 6. (ma Puskin utca) alatti polgári házat, melyben városi irodáikat és sörhűtőházat létesítettek, valamint reklámként itt nyitották meg saját sörük népszerűsítésére a sörkertet, mely igazán csak később, Kecskés Jánossal kapta meg legjobb arculatát.
Az épület a XIX. századi Pest egyik jellegzetes egyemeletes polgárháza volt. A korai klasszicista (1810 körül épült – ld. Déry Attila könyvét) lakóház kezdetben az első magyar gyerekkórházként működött, melynek alapítója és főorvosa dr Shoepf-Mérei Ágost volt. A II. világháború, illetve az államosítások után pedig a Pannonia vendéglátó és szállodavállalat központja volt benne. (A ma is szép és jó állapotú épület a berácsozott földszinti ablakokon benézve láthatóan most üres, őrök védik attól, hogy hajléktalanok ellepjék. – Jó lenne, ha végre valaki funkciót találna számára!!!)
Régi serfőzők emlékei
Visszatérve igazi tárgyunkhoz, vegyük sorra, Kecskés úr kiket tartott emlékezetre méltóan fontos személyiségeknek a magyar sörgyártás meghonosításában és fejlesztésében. Elsőként a vendéglős koncepciójáról: minden fontos személyiségnek vagy emléktáblát kívánt elhelyezni az épületben, vagy teljes emlékszobát kialakítani a fejlesztések, hozzáépítések során. Maga említi példájaként az európai városokat, ahol "féltő gonddal, hagyománytisztelő érzékkel őrizték meg kézművességük – így serfőzésük – és régi vendégfogadóik emlékét". Példaként vette a lipcsei Auerbach-Kellert Goethe és doktor Faustus mondájával, vagy a nürnbergi Bratwurstglöcklein templomfalhoz ragasztott picike sörözőjét, melyet minden turista zarándokhelyként felkeres. Én is jártam ez utóbbiban, leírhatatlan jó hangulat fogadott és a helybéli törzsvendégek hangos zsivaja és barátságos üdvözlése! Nem is beszélve a fantasztikus sörről!
Kecskés úr először az első magyar főcéhmesterrel, Properger Jakabbal kezdi az emlékszobák kialakítását (A Pesti Magyar Serfőző Céh 1686 – Buda visszafoglalása és a törökök kivonulása után 10 évvel, 1696-ban alakult meg, és 1872-ben, az új ipartörvénnyel szűnt meg. Utolsó főcéhmestere Schmidt Péter volt.) Properger úr élettörténetét a szobában egy márványtáblán örökítették meg. A szoba bútorzatát Lingel Károly tervezte és készítette el barokk stílusban, Properger arcképét és a története jeleneteit Joachim Ferenc festményeken örökítette meg. Láthatók voltak a falakon még a Budavári ostrom idején egy-egy pesti és budai tábori serivó jelenetet megörökítő festmények is.
Az érdeklődés egyre nőtt, a vendégek már nem fértek el - főleg hétvégeken – bővíteni kellett: a földszinti baloldali szárnyban épült ki a Mayerffy szoba. A 18. századvégi pest-budai magyar nagyiparosok egyik fő képviselője volt a Mayerffy család is, mely 3 nemzedéken át volt óbudai, budai majd pesti serfőző. Első ősük bajorföldről jött bevándorló volt, de a család hamar elmagyarosodott. Gvadányi József gróf is emléket állított „az öreg serfőző mesternek” a Falusi Nótárius című verses szatírájában (mely 1788-ban jelent meg). Franciscus Reginaldus Mayer mester II. József délvidéki hadjáratában komoly érdemeket szerzett, ezért nyerte el 1794-ben a rangemelést és ekkor „magyarították” nevüket Mayerffy-re. Később fiai, elsősorban az első igazi magyar nagyiparos: nemes Mayerffy Ferencz Xaverius serfőzőmester a Pesti Magyar Serfőző Céh Főcéhmestere, több vármegye tiszteletbeli táblabírája folytatta az apai művet. Ő például nagy szőlőbirtokot is vásárolt Pestszentlőrinc határában, (amely terület később az ő nevéből származóan lett Ferihegyi repülőtér.) A nagyfokú tiszteletet jelzi az is, hogy az akkori pesti társadalom egyik legmagasabbnak tartott társadalmi tisztségébe, a Pesti Lövésztársaság főlövészmesterévé választotta. Széchenyi reformtörekvéseit nagy lelkesedéssel pártolta, mert felismerte az ipar és a gazdaság erejét és jelentőségét Magyarország fejlődésében.
A Mayerffy terem díszítményeiről sokáig lehetne regélni, de a magyar sörös történelem itt lévő ereklyéi, múzeumba való tárgyak tömege sajnos szétszóródott, nagy részük elkallódott, csak a leírások maradtak meg…
A teremhez kapcsolódott az érdekes, ódon hangulatú Vadász-szoba. A falba épített két tálas szekrény egykorú eredeti barokk bútor volt, bennük régi ón- és cseréptányérokkal és céhkorsókkal. A falakon vadásztrófeák voltak, a sarokban egy régi óra, körben erdei és vadász-jeleneteket ábrázoló festmények.
A Petz János szoba a sok vendég miatti további bővítésben kapott helyet az emeleti 3 helyiség egyikében, algyesti Tüköry József és Dreher Antal szobái mellett. A régi paraszt-barokk bútorzatú Petz szoba a serfőző mester képmásával és serfőzőházának 1815-ben kezdődött történetével fogadta a pesti vendégeket, akik azonnal megkedvelték ezeket a meghitt hangulatú, pl. egy nagyobb társaságnak önálló szórakozást biztosító emlékszobákat.
A Petz család a régi Ferencvárosban, a Duna partján a déli gyári városnegyedben elsők közötti megjelent iparos család volt. Az alapító Petz János a kecskeméti, majd az esztergomi érseki város árendás (azaz a várostól bérlő) serfőzőmestere volt, és hosszú küzdelem után 1815-ben építette fel pesti serfőzőházát.
(Ekkor először adta át Pest királyi szabad város az ősi serfőző jogát magánvállalkozásba. Korábban csak, mint saját jogú serfőzést Pest város Lipót (ma Váci) utcai serfőző házában árendában, azaz bérbeadással gyakorolták. Ennek helyén (Váci u. 64.) épült Steindl Imre mester alkotása, a Pesti Városháza.) Később – több családtag után – a bécsi politechnikumot végzett ifj. Petz János, majd Petz Mária férje, Rumbach János lovaskapitány váltotta magához az összes örökrészeket, és ezen családi ág kezén maradt az üzem 1868-as megszűntéig. (A Rumbach család lett a belvárosi egykori Rumbach utca névadója is.)
A serfőzőház az egykori Soroksári, a Tehén- és a Két nyulak utcája (ma Ráday, Kinizsi és Lónyai utcák) sarkán, ezek összefutásánál állt. A házat 1905-ben bontották le, a Müller József újságíró által szerkesztett pesti Útmutató így emlékezett a helyre:
„A régi sercsarnokba jár
A polgárság már régen,
Kis pénzért innen visz haza
Rózsás mámort cserében.”
A Petz szobát sok-sok egyéb sörös címer, felirat, szobor tette kedélyesebbé, már-már múzeumban érezhette magát a látogató.
A Petz szobából balról a Dreher-szobába juthattunk, mely gótikus stílusban a bajor származású és gyorsan magyarrá vált, a kőbányai nagy sörös birodalmat alapító család emlékeit találjuk. Itt a Dreher címeren és egyéb családi jelképeken kívül minden székbe belefaragták a Dreher Sörgyár mai napig meglévő és használt eredeti szignóját, emblémáját: a körben lévő háromszöget. A sörkatakomba vezetője, Komlóssi úr ezzel tehát feloldotta a régi konkurencia-harcot - az első tulajdonos Részvény Serfőzde és a Dreher Sörgyárak Rt közötti ellentétet.
A Petz szobából nyílt a Tüköry-szoba is, nemes Tüköry József ácsmesterből lett sörfőző emlékére. A Tüköry serfőzőház a mai Margit híd pesti hídfőjének közelében állt (a mai Pozsonyi út, Katona József utca és Hollán utca által határolt területen). A közeli Dunaszakasz védőgátját a család építtette, ezért nevezték sokáig Tüköry-gátnak. Szintén a közelben volt a nagyon népszerű, 1830-as években épült Újvilág Serházkert, azaz sörkert, mely 1895-ben, a Vígszínház építésekor szűnt meg.
A Tüköry szoba berendezése biedermeier stílusú volt, több darabja és a dekoráció Herendi söröskorsók egy része az Ernst Múzeumból származott. Tüköry József arcképét, Basch Árpád készítette (Párizsban ő a legismertebb magyar szecessziós festőnk!).
Az Erdélyi Schmidt Péter szoba névadója Pesten született, de hamar Erdélybe került, ott ismerte meg a serfőzés minden apró részletét és tudományát. Pesti serfőzőháza az Üllői úton, a Mária Terézia kaszárnya közelében volt, erről kapta nevét a közeli Serfőzőmester utca (a mai Ferenc körút vonalában). A gyárépületen álló Szent Florianus szobor adta a Nagy Floriánus (ma Tűzoltó) utca nevét. Ez a szobor is hagyományosan az égő serfőzőház oltása közben ábrázolta Flóriánt, ez a motívum kapcsolja össze a serfőzők és a tűzoltók közös védőszentjét és szobrait.
Schmidt Péter használta először „Kőérfölde”, azaz Kőbánya pincéit sörraktárként, ezzel elindítva Kőbánya felé a sörgyártás nagy vállalkozóit. 1871-ig a Pesti Serfőző Céh (utolsó) al-céhmestere volt.
A szoba berendezésének minden egyes darabja Kalotaszegről származott, az ott vásárolt kályha állt a sarokban, a padok, faliszekrények, bútorok mind ott készültek.
A kor szellemének – Erdély visszacsatolásának – megfelelően a legnagyobb attrakció, és külön nagy sörünneplést indokoló esemény tehát az erdélyi emlékszoba volt, mellyel egy időben a régi épületet felújították, a kert végében pedig kalotaszegi faragott fatornácot (a székely csíktusnádi Fekete István építész és Perge Sándor ácsmester munkáját), valamint ennek végében egy 14 méteres „kerülő-erkélyes” tornyot is felavattak.
Az udvar tekintélyes platánfái és akácai alatt 1940 májusában megnyílt a „város szívének legnagyobb kerthelyisége”, ahol a vasárnap délelőtti sörözések mellé Kecskés János vendéglős mester minden alkalommal katonazenekar hangversenyével szórakoztatta vendégeit. A kert szélén árkádos fedett részt is építettek nagy boltívekkel, mint a régi parasztházak tornácán, ezzel is jelentősen bővítve a férőhelyek számát.
Összességében Kecskés János vendéglős nem csupán Pest legnagyobb sörözőjét és egyetlen sör-emlékhelyét hozta létre, hanem igazi műalkotást, ahol a kor legnevesebb szakemberei és művészei járultak hozzá a szinte muzeális épület kialakításához. Az eszmei tervezést és az összes kovácsoltvas munka készítési tervét Bevilaqua-Borsody Béla (sör-irodalmunk legnagyszerűbb szerzője) készítette. Dolgozott még a házon: Bieber Károly neves budai műlakatos mester, Fonó Ernő műépítész (a Hungária Nagyszálló sörözőjének és több más sörözőnek az építésze), Bereczky László mérnök (többek között a szabadsághegyi Golf Szálló tervezője), Lingel Károly bútorgyáros, Palka József üvegfestő mester, Gorka Géza kerámikus iparművész, valamint több neves festőművész, pl. Haranghy Jenő is.
Utóhang: A Sörkatakomba csodálatos módon átvészelte a háborút és Budapest ostromát, 1946-ban már fogadta a vendégeket és az itt bemutatott étlap (1946 június) szerint már igazi ínyenc falatokkal, pl. bélszín, libamáj, stb., bár én akkor is inkább főtt marhahúst kértem volna meggymártással…
Képzeljen el Kedves Olvasó egy olyan belvárosi (és nem budai) kertvendéglőt, ahol hétvégi napokon a padlásról hordták le a tartalék székeket és padokat a rengeteg vendég elhelyezésére, ahol ilyenkor sok száz liter hazai sört csapoltak és fogyasztottak – és mindezt a háborús időkben. Nagyon nagy kár, hogy nincs ma olyan vállalkozó (például a siránkozó és egymást tipró magyar sörgyártók miért nem tudnak legalább erre összefogni?!), aki felélesztene egy ilyen igazi magyar „sörös emlékhelyet”, miközben a romkocsmák ehhez képest lepusztult és sivár éttermei tömegével nyílnak és virulnak a Belvárosban…
A poszt szövege szerzői jogvédelem alatt áll. Az itt szereplő képek eredeti példányai a szerző tulajdonában vannak!!!
