A modern magyar építőművészet egyik korai nagyszerű előfutára rögtön a világhírt szerezte meg számunkra. Torinóban 1911-ben olyan alkotást láthattak a jubileumi kiállítás látogatói, amely az egyik legemlékezetesebb épületként vonult be a Világkiállítások történetébe.
Magyarország mindig igyekezett méltó épületekkel és kiállításokkal bemutatni értékeinket a világ jelentős kiállításain. Az 1911-es lehetőség azonban minden előző és későbbi szereplésünket felülmúlta. Ebben az évben ugyanis Olaszország a létrejöttének ötvenedik évfordulóját ünnepelte nagy előkészületekkel és programsorozattal. A tavaszra időzített Világkiállítást több városban rendezték, Rómában a művészetek mutatkoztak be, Firenzében a modern művészet és a virágok tárlata kapott helyet, Torinóban – az olaszok „munka-városában” - pedig a résztvevő országok ipari és mezőgazdasági vívmányait láthatták az érdeklődők. Az ipari jelleg azonban nem vette el a magyar szervezők és tervezők kedvét, nem „gépszörnyeket” imitáló épületeket álmodtak és valósítottak meg, hanem egy igazi „ősmagyar álmot a legmodernebb építészeti köntösben”.
A pályázat „motorja” Zsolnay Miklós
A nagyszerű eredményt hozó programban a 20. század elejének sok kiemelkedő művésze vett részt, akik közül elsőként a szervezőt kell bemutatnunk. A „háttérről” ugyanis a legtöbb ilyen esetben alig esik szó, pedig például egy színházi produkció sikerében is a rendezőnek van kulcsszerepe, a „megvalósító” színészek az ő álmait keltik életre. A torinói kiállítás motorja Zsolnay Miklós volt – az akkor már világhírű pécsi Zsolnay-gyár alapítójának, Zsolnay Vilmosnak egyetlen fia.
Nehéz lenne őt egy-két mondatban bemutatni (pedig fontos lehetne!), de kiemelem néhány nagyon jellemző tulajdonságát: Tanult, műszakilag és kulturálisan rendkívül művelt és felkészült volt, jó nemzetközi kapcsolatokat alakított ki kereskedelmi és politikai téren egyaránt. Édesapja halálakor (1900) átveszi a gyár vezetését és fellendíti menedzselését is. Támogat minden közhasznú ügyet, legyen az régi vagy új, az érdekes újdonságok iránti érdeklődés egész életét áthatotta. Nem véletlen, hogy őt kérik fel minden új, a hagyományoktól eltérő ötlet támogatójaként. Művészeti és üzleti kapcsolatai teszik a Zsolnay céget igazán világhírűvé, s a torinói sikerben már jelentős szerepet játszanak a magyar pavilon berendezésének rendkívül gazdag Zsolnay burkolatai, szobrai, művészi tárgyai.
Sok társadalmi és szakmai szerepet kapott, pedig (Zsolnay Teréz visszaemlékezése szerint) "sosem jelöltette magát, de mindig képviselte akár az egyes emberek, akár Pécs város ügyét." A tekintélyét "általános műveltségének, világlátottságának, nyelvtudásának, kitűnő megjelenésének és mindenekfelett rendkívüli akaraterejének, emberfeletti munkabírásának köszönhette."
Az első komolyabb szervezési gyakorlatot 1907-ben a pécsi Országos Kiállítás rendezésével szerezte, amellyel bizonyította, hogy "nagy összeköttetéssel és széles áttekintőkészséggel rendelkezett". A különleges kiállítási épületek, és a fővárosi színvonalú rendezvények mellett a legkisebb apróságra is gondja volt. Kiadatott egy Kiállítási Kalauzt, amely a gyakorlati tudnivalók mellett a látogatót végigkalauzolta a városban. Külön "elszállásolási bizottságot" hozott létre, amelynek az volta dolga, hogy az utasokat már a pályaudvaron informálja a városban rendelkezésre álló szállásokról, kiadó szobákról. A kiállítás előtt "megszerezte az összes mérvadó lapszerkesztő nevét és címét, s két héttel a megnyitó előtt 150 újságírót hívott meg, és fényes bankettet rendezett a Nemzeti Kaszinóban". A kiállításnak egymillió látogatója volt, s 100 000 koronás nyereséget hozott, amiért Pécs városa komolyan hálás lehetett a szervezőnek. (Csak zárójelben jegyzem meg: ez a kiállítás remek épületeivel, kitűnő elhelyezkedésével, fővárosi színvonalú rendezvényeivel ma is megállná a helyét bármelyik nagyvárosban. Különösen azért, mert szinte egyedülálló teljesítmény volt, hogy a kiállítás deficit helyett anyagi haszonnal zárult.)
A rendezés maga egyébként nem Zsolnay Miklós ötlete volt. És "ez is jellemző rá, hogy nem kezdeményezett, de lelkesen vállalt minden, a város (és ország) kultúráját szolgáló ügyet". Így lett tagja sok nemzetközi iparművészeti kiállítás bíráló bizottságának is. Például az 1911-es torinói kiállítás elnökeként ő képviselte a magyar államot, és pavilonjával az olasz király – III. Viktor Emmanuel első díját nyerte el. Előtte azonban létre kellett hozni egy szervező bizottságot, kiírni a pályázatot, megszervezni az építkezést, gyártást, berendezést stb.
Nagyon fontos tudnunk, hogy egy művészi, építészeti pályázat eredményét erőteljesen befolyásolja a pályázati kiírás. Az 1910-es programban megadták az alaprajzokat és a terület részletes térképét, az elképzelést az emeletekről és a két pavilon egymáshoz kapcsolódásáról, valamint a főbejárat után kívánatos impozáns, nagyméretű és belmagasságú fő csarnokról. A művészi koncepció, a részletek kidolgozása és a díszítések, szobrok, reliefek stb. tervezése már a pályázók feladata volt.
Ennek az egész programnak a szakszerű megfogalmazása volt Zsolnay Miklós munkája, mely felkeltette és különleges alkotás létrehozására sarkallta a Tőry Emil, Pogány Móric és Györgyi Dénes építész-trió tagjait is.
A nyertes pavilon-terv
A beküldött jeligés tervek közül kiválasztott – megvalósítható – alkotás a 3 művész közös elképzelése volt, de a további munkákban Györgyi Dénes már nem vehetett részt (betegsége miatt). Pedig nagyon foglalkoztatta őt is a kiállítási pavilon gondolata, és később számos ilyen épületet tervezett (1929 Barcelona, 1935 Brüsszel, 1937 Párizs).
Tőry Emil (Pest, 1863. április 17. – Budapest, 1928. május 31.) építész, egyetemi tanár. A budapesti műegyetemen szerzett oklevelet 1887-ben, ezután Berlinben és Párizsban tanult. Miután hazatért, építészeti irodát nyitott. 1897-től a budapesti műegyetem magántanára, 1906-tól rendkívüli tanára volt. 1908-tól Budapesten Pogány Móriccal létesített társas tervező irodát. Ennek a korszaknak a kiemelkedő alkotása volt a torinói világkiállítás magyar pavilonja, amely a Lechner Ödön által elindított magyaros stíluskeresés szép példája. A sátor-architektúrát, mint ősmagyarnak tartott építészeti formát alkalmazta. Néhány évvel később az Adria Biztosító épületénél (ma Hotel Méridien) már modernebb szerkezetet használtak Lajta Béla hatására, de ez a modernség látszik már a korábbi terveken is.
Pogány Móric (Nagyenyed, 1878. augusztus 13. - Budapest, 1942. július 04.) építész és urbanista, egyetemi tanár, grafikusművész. Kolozsváron elvégezte az ipariskolát és utána Pákey Lajos tervező mellett kezdett dolgozni. Fadrusz János biztatására költözött Pestre, ahol Tőry Emil irodájában helyezkedett el. 1907-ben megnyerte a Magyar Mérnök és Építész Egylet nagy aranyérmét a Batthyány-örökmécses terveivel. Előbb Tőry irodavezetője lett, majd 1908-ban társa. Közös tevékenységük Tőry haláláig tartott. Közben Pogány önállóan is indult pályázatokon. 1919-ben emigrált, 1924-ben tért haza. Tőry halála után ipari épületeket és villákat tervezett Budapesten.
A mai olimpia-rendezési vágyak miatt feltétlenül megemlítem Pogány Móric hajdani tervét a lágymányosi olimpiai faluról. Pogány Lágymányosra álmodott egy olyan olimpiai centrumot, amely nem csak több hatalmas, toronyszerű lakóházat vonultatott fel, hanem egy új hidat és több sportpályát is.
Több pályázó közül az értékelő bizottság tehát Tőry és Pogány tervét választotta, melyet Zsolnay Miklós oldalakon keresztül méltatott írásaiban.
Az épület külső képének koncepciója a magyar címerben lévő hármas-halomból indult ki: a monda szerint a legmagasabb három hegyünk jelképeként. A pavilon e hármas halom gondolatát idézi. Három gúla-sátor, melyből a legnagyobb az ünnepélyek fő csarnokát fedi, a két kisebb pedig a vízudvarok fölé borul. A külső és belső díszítéseknél és formáknál is sok-sok ősmagyar művészi emléket felhasználtak a tervezők. Rendkívül gazdag lett az épület szobrok, reliefek, freskók, díszkutak, bútorok alkalmazásában, melyek mind az ősmagyar díszítményeket idézik egészen az ajtókilincsekig.
Az elismert építészek mellett a közreműködő művészek és iparosok akkori élvonala dolgozott a végső megjelenésen, például: Ligeti Miklós szobrász; Galbavy testvérek (budapesti cége) végezte a festő-munkákat; Dvoracsek József asztalosmester; Telcs Ede szobrász; Róth Miksa üvegfestő. A nagy kupolacsarnok bútorait Tőry és Pogány tervei szerint Székely Ödön bútorgyáros készítette el. A fő mozaik képet Körösfői Kriesch Aladár tervezte és a Majoros-Bátky mozaik műhely készítette. A kettős pavilonban lévő szobrok, domborművek, a burkoló eosin és grés lapok tömege (döntően Nikelszky Géza munkái) a pécsi Zsolnay gyárból kerültek Torinóba.
Külsőleg feltűnő, rendkívül dekoratív és a kiállításon egyedülálló volt Magyarország megjelenése. Természetesen a belső tartalom, a magyar gépipar, technika és mezőgazdaság bemutatkozása is különleges figyelmet keltett a látogatókban, sajnos ennek ismertetésére itt nincs módunk.
A kiállítás megnyitása és nemzetközi visszhangja
Az olasz jubileumra tervezett kiállítás (sorozat?) Római megnyitója 1911 március 28-án volt. A torinói magyar pavilon előzetes jó hírei miatt III. Viktor Emanuel olasz király Rómában a magyar pavilonnál nyitotta meg a rendezvény sorozatot. Később, május 1-én pedig Torinóban az egész kiállítás megnyitó ünnepségét a magyar pavilon előtt végezték, az ünnepi ceremóniára, a fogadásra, a különböző országok diplomata- és miniszteriális-, elnöki- és uralkodói meghívottainak megvendégelésére pedig a mi pavilonunkban került sor. Az olasz király szavai szerint ez a kiállítás legkülönlegesebb épületének szóló elismerést jelentette, a valósághoz azonban hozzá tartozik az is, hogy egyedül ez az épület volt készen teljes egészében (és minden részletében) a megnyitó kitűzött időpontjára.
Európa korabeli újságai természetesen nagyon részletes beszámolókat közöltek a kiállításról, különösen a saját országuk szerepléséről. Mégis minden egyes cikkben kiemelkedő volt a magyar megjelenés méltatása, sokszor szinte túlzó szavakkal és kifejezésekkel, szuperlatívuszokkal történő bemutatása. Ezekből most nem idézek, mert az egészet érdemes lenne elolvasni. 1911 óta ugyanis nem írtak magyar alkotásról ennyi szépet és jót, ennyi elismerést!!!
A fenti idézetek a hosszú, részletes szakmai és építészeti elemzések rendre elragadtatott áradatából lettek kiemelve. Sajnos a teljes cikk-anyagot sehol sem lehet ma már megnézni a korabeli összefoglalón és kiállítási bemutató füzeten kívül (Török Gyula: A turini világkiállítás magyar háza, Budapest, 1912.). Biztosak lehetünk azonban abban, hogy ez a szereplés sokáig tartó, nagyszerű imázst és hírnevet szerzett Magyarországnak.
A bemutatott képek Tőry és Pogány festményei a kiállítási pavilon látványterveiről, (korabeli képeslapok a saját gyűjteményemből) illetve korabeli sajtófotó.
