A szenvedélyek történetét már nagyon sokan megírták, a dohányzásét különösen. A dohány kereskedelmével azonban eddig keveset foglalkoztunk. Valahogy természetes volt, hogy akinek kell, az mindig megtalálja valahol. Kezdetben kis trafikokban, majd az idő múlásával egyre több helyen, míg az utóbbi évtizedekben élelmiszer áruházaktól a benzinkutakig szinte mindenhol.

A kezdetektől állami monopólium volt a dohánytermékek gyártása és forgalmazása, sőt a termesztést is szigorúan szabályozták és felügyelték. Mindez az elnevezésekben is megmutatkozott:
1867-1946 Magyar Királyi Dohányjövedék - ebből eredt a Magyar Királyi Dohány Áruda elnevezés, ahogy a képen -  a Ganz kolónia üzletén is látszik
1946-1949 Magyar Dohányjövedék
1949-1999 Magyar Dohányipar

Mindig volt az árusításnak stílusa, jellege, bár az üzletek megjelenését nem szabályozták olyan szigorúan, mint éppen manapság. A 2 fontos előírás az volt, hogy a cégéren szerepelnie kellett a „gazda” nevének – azaz például: ’Magy. Kir. Dohányáruda (vagy tőzsde) kicsiben és nagyban’. Ezen kívül lehetett reklámozni márkákat (Modiano, Kalifa stb.) és az egyéb kapható cikkeket. Az állami monopóliumok közül a postai bélyegek, okmánybélyegek, majd a sorsjátékok forgalmazását is megengedték. A trafikos tehetősségétől és ügyességétől függően ezeken kívül még papír-írószereket, vagy kisebb ajándéktárgyakat is tarthatott az üzletében. Erről Szép Ernő Trafikról szóló tárcájában igen részletesen beszámol:

„A méltóságos trafik éppen úgy fest, ha benyit az ember, mint akármelyik címtelen és jellegtelen, életunt kis trafik Pesten. Teli van a fala szivaros skatulyákkal, amelyekben szivar is szokott lenni, mikor esőt adtak a m. kir. dohányjövedék fellegei. A pulton is van egynéhány barna doboz, felkoncolva, s bennök tabucco sorba, mint a holt heringek. És egynéhány forgalmas Király, Hölgy, Duna s Hercegovina papírskatulya. Meg azután a lapok a pult szélein. A pult lapos fiókjaiban a levelezőlapok, a postabélyegek, s azután óriási törvénykönyvek lapjai közt a savanyú forgalmiadó-bélyegek s a keserű okmánybélyegek. A pulton van egy üvegtetejű láda is, annak a rekeszeiben noteszek, ceruzák, tollszárak, ceruzavédők és hegyezők, ragasztóhengerek, radírgumik, tollhegyek, fa- és csontszipkák és egyéb luxuscikkek merengnek.”

A régi képeket nézve csupa egyszerű embert látunk a trafikja előtt, az első világháború után a hadirokkantaknak adott trafik-engedélyek félkarú tulajdonosát (ld. a következő képen - a Nyugati pályaudvar trafikjánál), meghalt katona 10 év után is fekete ruhában járó özvegyét, vagy éppen egyszerű külvárosi családból a férjet-feleséget stb.

A boltok külseje viszont a korai „meszelt falban egyszerű bejárat” után egyre szebb lett – erősen differenciálódott a szakma. A külvárosi ház leválasztott szobájához már több helyen készült kirakat, míg a belvárosban komoly üzletek is születtek – esetenként gényes, nagy portálokkal. A leghosszabb történet talán Molnár Gábor dohányboltja (ld. a címképet); ő a dél-amerikai őserdőkről írt kalandos útleírásaival szerzett hírnevet, egy balesetben megvakult és így kapott trafikot a Váci utcában, mely több mint 40 évig üzemelt.

A Damjanich utcai és a nagytétényi fotón is látszik, hogy egy trafik egész családoknak adott megélhetési lehetőséget. Ezért volt elég nagy tülekedés az engedélyekért, mert a hatóság jól megvizsgálta, hogy ki kaphat ilyet! Meg kellett felelni a működtetés feltételeinek, a helyiség méretének stb. A legnagyobb áruda talán a MODIANO cég által fenntartott Nyugati téri pavilon volt, amely évekig a randevúzók fő találka helyének számított.

A második világháború után, az államosítástól pedig éppolyan bolti eladók dolgoztak a trafikokban, mint bármely más üzletben. Aztán jött a feloldódás, a 80-as években a „maszek” kisboltok egyre több bazáráruval – lottó, újság, lufi nagy tételben, felhúzható kisautó, buszjegy, szerpentin-konfetti-lampion - szóval minden, amire otthon nagy szükség van….

Majd a 90-es évek teljes liberalizációja – ebből eredően, az egységes dohányipar megszűntével elszabadult a pokol, legalábbis a budapesti utcákon látható jelekből, cégérekből és portálokból következtetve.

A változatos kínálat ellenére egy biztos – a trafikosságból senki sem gazdagodott meg, vagy csak én nem hallottam ilyen sikertörténeteket?! - Azután megint jött egy módszerváltás, és az új trafikengedély sok régi családi megélhetés elől lehuzta a rolót.

Új stílusjelent meg az utcákon (letapétázott kirakatokkal, nehogy a gyerekek belássanak és észrevegyék, hogy a papa dohányt és piát vásárol) - és a dohány mellé nem bazári, hanem alkohol-árusítási engedélyeket adtak. Ezzel létrehozták a rengeteg egészségbolt mellé az egészségre ártalmas termékek hálózatát...

A régi és az új stílust hamar megszoktuk, a ma születendőknek már ez lesz természetes. Én mégis jobban vonzódom ahhoz a régi pécsi sétálóutcai (Király utcai) hangulathoz, ami a békebeli nyugalmat, és talán a nagyobb biztonságot is sugallta. Lehet, hogy azért, mert Pécsett születtem és gyerekkoromban még láttam ezt az üzletet is.

 Az ebben a posztban (miként a blog többi írásában is) látható illusztrációk a személyes, eredeti darabokat tartalmazó gyűjteményemből származnak.